Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy a liga hetedik, 1952/1953-as szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.
Az 1952/1953-as szezon – az előzőhöz hasonlóan – 10 csapat részvételével zajlott le. Az akkor bevált 66 meccses formulát ugyanakkor felváltotta egy kiegyenlítetlen lebonyolítás, ugyanis a csapatok 69–71 alkalommal léptek pályára az alapszakasz során. A lejátszott meccsek száma és időpontja alapján viszont arra lehet következtetni, hogy eredetileg egységesen 70 meccsesre tervezték mindenkinek a menetrendet, ami úgy jött volna ki, hogy a sakát konferenciában lévő csapatokkal 10, az ellentétesbe beosztottakkal 6 alkalommal játszik minden csapat, de az idény végén ezt felborították. Történt ugyanis, hogy keleten a második-harmadik helyen álló Syracuse Nationals és Boston Celtics, valamint a nyugaton negyedik-ötödik pozíciókat elfoglaló Indianapolis Olympians és Milwaukee Hawks is holtversenyben állt 70 meccs után, ezért mindkét oldalon játszottak egy-egy helyosztót. Az ilyen összecsapásokat a korábbi idényekben a rájátszáshoz sorolták, most viszont az alapszakasz statisztikáihoz számították be. Az viszont, hogy a Philadelphia Warriors és a Fort Wayne Pistons miért nem játszotta le a hatodik egymás elleni meccsét, számomra rejtély. (Egyik csapat számára sem volt tétje, de ezt gyenge érvnek érzem...)
Az alapszakaszt 48–22-es mérlegével a Minneapolis Lakers nyerte, de szorosan követte őket további négy csapat. A liga másik öt csapata sokkal jobban szétszóródott, és ami azt illeti, a keleti negyedik és ötödik nagyon kilógott a mezőnyből. A Philadelphia Warriors 12–57-tel, a Baltimore Bullets 16–54-gyel fejezte be az idényt. Utóbbi így is bejutott a rájátszásba, noha a nyugati utolsó Milwaukee Hawks 11 meccsel nyert többet náluk. A rájátszás az eddigre már jól bevált 2–3–4-es rendszerben zajlott, vagyis minden körben eggyel több meccset kellett nyerni a párharc behúzásához, mint az azt megelőző fordulóban. Így jutott el a fináléig az alapszakaszban is első két helyen záró Minneapolis Lakers és New York Knicks. Az előző év döntőjének a visszavágója ugyanolyan végkimenetellel, de sokkal simábban alakult: a Lakers az úriemberek söpréseével, 4–1-gyel intézte el a Knickset. A New York hiába nyerte meg idegenben az első összecsapást, utána sorozatban négy vereséget szedtek be.
Az előző idényben elkezdődő statisztikai stagnálás/romlás az 1952/1953-as szezonra is áttevődött. A pontátlag 83,7-ről 82,7-re csökkent, míg a kiosztott gólpasszok száma 21,9-ről 21-re. A lepattanók mennyisége is visszaesett, 54,5-ről 51,5-re. A liga 1946-os indulása óta először fordult elő, hogy az előző évhez képest rosszabbul dobják a játékosok a büntetőket, a hatékonyságuk 73,5%-ról 71,6%-ra esett vissza. Egyedül a mezőnymutató terén történt javulás, 36,7%-ról 37%-ra. A legponterősebb együttesnek a Boston Celtics bizonyult 88,1-es átlagával, míg az Indianapolis Olympians mindössze 74,6 pontot kapart össze meccsenként. Ez utóbbit védekezésben kompenzálták némileg, ugyanis mindössze 77,4 egységet engedélyeztek az ellenfeleiknek, ami a Milwaukee Hawksszal holtversenyben a legkevesebb volt. A legkisebb ellenállást a Baltimore Bullets váltotta ki, az ellenfeleik átlagosan 90,9 pontot írhattak fel a táblára.
A szezon végén kiosztották az NBA első olyan egyéni díját, amit az egész szezonban nyújtott teljesítményért ítéltek oda. A Fort Wayne Pistons 201 centis erőcsatára, Monk Meineke kapta meg az első Év újonca elismerést, miután 10,7 pontot, 6,9 lepattanót és 2,2 gólpasszt átlagolt. 47,1-es TS%-e és 6,1-es Win Share mutatója sem mondható rossznak, ugyanakkor a következő években meg sem közelítette azt a teljesítményét, amit újoncként nyújtott. Valószínűleg az sem segített neki, hogy igazoltak elé egy másik játékost, aki 40,8 percet átlagolt az 1953/1954-es szezonban, cserébe nem hozott sokkal jobb számokat, mint 33,1 perce alatt az újonc Meineke. (Tanulság: már ekkor is hoztak érdekes döntéseket a csapatok vezetői.)
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Bob Cousy (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 71 meccs, 41,5 perc, 19,8 pont, 6,3 lepattanó, 7,7 gólpassz, 35,2-es FG%, 44,6-es TS%, 7,2-es Win Share, 21,7-es PER
Csapat teljesítménye: 46–25-ös mérleg, keleti 3., összességében 4., 2,3-es pontkülönbség
A Boston Celtics 1951/1952-es szezonjához hasonlóan ezúttal is a Bob Cousy és Ed Macauley alkotta tandemre épített, annyi különbséggel, hogy felnőtt melléjük/mögéjük Bill Sharman is. Utóbbi 16,2 pontos, 4,1 lepattanós, 2,7 gólpasszos átlagaival egyértelműen harmadik opció volt, ugyanakkor Cousy és Macauley közül nehéz kiválasztani, hogy ki volt az értékesebb. Azért húzok Cousy felé, mert Macauley magasemberhez képest nem dominált annyira a lepattanózás terén (9,1 lecsorgó), míg Cosuy a saját legnagyobb erősségében messze kiemelkedett a ligában. 7,7 gólpasszát az teszi igazán lenyűgözővé, hogy a kategóriában második helyezettre 2 egész egységet vert. Emellett negyedik helyen végzett a pontlistán, alig maradt el csapattársától (20,3). Összhatékonysága a középmezőnybe pozicionálta őt, 44,6-es TS%-ével a 27. helyen zárt a 47 listázott játékos közül. All-Star és az All-NBA első csapat tagja lett.
Bob Davies (Rochester Royals)
Egyéni statisztikák: 66 meccs, 33,6 perc, 15,6 pont, 3 lepattanó, 4,2 gólpassz, 38,5-es FG%, 47,4-es TS%, 7,4-es Win Share, 18,1-es PER
Csapat teljesítménye: 44–26-os mérleg, nyugati 2., összességében 5., 2,8-es pontkülönbség
A Rochester Royals csapatorientált kosárlabdát játszott, amivel tulajdonképpen sikeresek is voltak az alapszakaszban. Noha csak az ötödik helyen zártak, de így is az élmezőnyhöz tartoztak, az első nagyobb szakadék utánuk következett. Vezérük egyértelműen Bob Davies volt, aki ugyan egyik statisztikai kategóriában sem nyújtott kiemelkedőt, de valódi gyenge pontja sem volt. 15,6 pontja és 4,2 gólpassza is top10-es teljesítménynek számított, de a 47,4-es TS%-e és a 7,4-es Win Share mutatója is a liga felső harmadába tartozott. A legtöbb segítséget a 14,6 pontot átlagoló Bobby Wanzertől, illetve az egyaránt dupla-duplát átlagoló Arnie Risen–Jack Coleman kettőstől kapta. Davies a szezon végén bekerült a liga második ötösébe, míg az idény közben – Wanzer és Risen társaságában – All-Star meghívót kapott.
Harry Gallatin (New York Knicks)
Egyéni statisztikák: 70 meccs, 33,3 perc, 12,4 pont, 13,1 lepattanó, 1,8 gólpassz, 44,4-es FG%, 52,5-es TS%, 11,3-es Win Share, 23,3-es PER
Csapat teljesítménye: 47–23-as mérleg, keleti 1., összességében 2., 5,2-es pontkülönbség
A New York Knicks nagybetűs CSAPATként működhetett a szezon során, ugyanis 6+1 játékos átlagolt náluk 10 és 14 pont között. (A +1 a korábbi részekben többször is feltűnő Max Zaslofsky, aki mindössze 29 meccsen tudott pályára lépni.) Ha valakit mégis ki kellene emelni a liga második legjobb mérlegével záró csapatból, akkor szerintem Harry Gallatin a megfelelő választás, noha Carl Braun is impresszív számokat hozott (14 pont, 3,5 gólpassz, 49,7-es TS%). Azért esett Gallatinra a választásom, mivel 13,1-es átlagával a liga harmadik legjobb lepattanózója volt, ahogyan szintén csak ketten szerezték nála hatékonyabban a pontjaikat. 4,4-es Defensive Win Share mutatója az ötödik legjobbnak számított. A szezon során All-Star lett, ahogyan Braun is.
George Mikan (Minneapolis Lakers)
Egyéni statisztikák: 70 meccs, 37,9 perc, 20,6 pont, 14,4 lepattanó, 2,9 gólpassz, 39,9-es FG%, 48-as TS%, 14,6-es Win Share, 28,5-es PER
Csapat teljesítménye: 48–22-es mérleg, ligaelső, 6,1-es pontkülönbség
A Minneapolis Lakers háza táján semmi sem változott. Ahogyan az előző években, úgy az 1952/1953-as idényben is George Mikan köré épült a csapat játéka, a 208 centis center pedig továbbra is rászolgált erre. Ugyan pontban és Win Share mutatóban is „csak” a második helyen végzett, de közben megnyerte a lepattanózás, a Defensive Win Share és a PER kategóriákat is, míg a csapata a liga legjobb mérlegével zárt. A hatékonyságára sem lehetett panasz, mindkét erre vonatkozó mutatóban a 12. helyen zárt az alapszakasz végén. Vern Mikkelsen (15 pont, 9,3 lepattanó) személyében egy All-Star és All-NBA második csapat tagságot kivívó segítője is akadt, de egyértelműen Mikan volt a Lakers sikereinek a fő letéteményese. Természetesen ő is All-Star volt, illetve bekerült a liga első ötösébe.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 71 meccs, 37,6 perc, 17,8 pont, 13 lepattanó, 3,2 gólpassz, 37,4-es FG%, 49,5-es TS%, 13,1-es Win Share, 25,4-es PER
Csapat teljesítménye: 47–24-es mérleg, keleti 2., összességében 3., 4,3-es pontkülönbség
A Syracuse Nationals játéka főleg a büntetőkre épült. Vezették a ligát a kísérletek számában (41,5; +5,6 a ligaátlaghoz képest) és hatékonyságban (74,5%; +2,9% a ligaátlaghoz képest) is. Ebben az átlagosan 8,7 alkalommal kísérletező Dolph Schayes volt a legjobbjuk, aki 82,7%-kal értékesítette a büntetőit. (Mindkét kategóriában harmadik helyen zárt.) Schayes ennek is köszönhetőn az ötödik pozíciót foglalta el a pontlistán, míg a TS%-e a nyolcadik legjobbnak számított. Meccsenkénti 13 lepattanójával szintén top5-ös teljesítményt nyújtott, ahogyan Win Share és PER mutatóival is. A legtöbb segítséget a 14,2 pontot átlagoló Paul Seymourtól kapta, de valamilyen oknál fogva a csapat ötödik opciójának számító Bill Gabor is All-Star lett. Másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy nagyon jó védő lehetett, esetleg még azt tartom elképzelhetőnek, hogy „éppen ő ért rá”, mivel beugróként szerepelt a gálán. Schayes viszont első körben bekerült, ahogyan a liga legjobb ötösébe is.
Említést érdemel még:
Larry Foust (Fort Wayne Pistons): 14,3 pontot és 11,5 lepattanót átlagolt a 36–33-as mérleggel záró Pistonsban. Rajta kívül 4+2 csapattársa átlagolt 10 pont felett. All-Star.
Neil Johnston (Philadelphia Warriors): Neil Johnston nem az a tipikus „futottak még” teljesítményt tette le az asztalra az 1952/1953-as idényben. Miután a Philadelphia Warriorsnak el kellett engednie két évre Paul Arizint a tengerészgyalogossághoz, az a Johnston lett a csapat első opciója, aki addig cserecenter volt. (Emlékeztetőül: Arizin kiscsatárt játszott, vagyis tőle függetlenül is előtérbe kerülhetett volna.) Johnston ebben az idényben vezette a ligát percben (45,2), pontban (22,3), mezőnyszázalékban (45,2%) és Win Share mutatóban (15,3), míg második helyen zárt lepattanózásban (13,9), TS%-ben (53,4%) és PER-ban (25,9). Ha csak ennyit tudunk róla, akkor könnyedén rávághatnánk, hogy ez bizony MVP-teljesítmény, de a liga legrosszabb mérlegével záró csapatából nevetséges lenne legértékesebb játékost választani. A Warriors Johnston parádéja ellenére is 12–57-es mérleggel zárt, ez pedig azt mondja nekem, hogy az imént felsorolt számsor mögött nem volt valódi tartalom. Ettől függetlenül All-Star és az All-NBA első csapat tagja.
Ed Macauley (Boston Celtics): 20,3 pontot (54,3-es TS% mellett), 9,1 lepattanót és 4,3 gólpasszt átlagolt, az „egy csapatból egy MVP-jelölt kritérium” áldozata. Akár helyet is cserélhetne Cousy-val az első ötben. All-Star és All-NBA első csapat.
A legnagyobb nehézséget ezúttal a „futottak még” kategória okozta, ugyanis két olyan játékost kellett beraknom ide, akik minden bizonnyal jobb teljesítményt nyújtottak egy-két előttük említett riválisuknál. Neil Johnston mellőzése szerintem még a könnyebben védhető, mivel pocsék csapatban hozta a kiváló egyéni mutatóit. Ed Macauley azért jelentett nagyobb fejtörést, mert ha mellette egy kevésbé domináns Cousy szerepelt volna, akkor még azt is el tudnám képzelni, hogy ő a szezon MVP-je, ráadásul az ő számait sokkal inkább össze lehetne vetni például Mikan mutatóival. Örökérvényű vita, hogy egy irányító és egy center teljesítményét hogyan lehet összehasonlítani, és végül általában az egyéni preferenciák döntenek, hogy kinek milyen tényezők a fontosabbak. Nálam a játékszervezés nagyon elől van, úgyhogy Cousy mellett tettem le a szavazatomat, viszont pont Macauley miatt nem lehet ő az MVP. (Ahogyan Macauley sem lehetett volna Cousy miatt.)
Ebben a formában szerintem nem lehet kérdéses, hogy megint George Mikan kapja meg a díjat, mert a csapata ismét megnyerte a ligát, ő pedig egyértelműen kiemelkedett a Lakerek közül, miközben az egész ligát nézve is az egyik legjobb egyéni teljesítményt nyújtotta. A második és harmadik hely Bob Cousy és Dolph Schayes között dől el. Mindkettő mellett lehetne érvelni, hogy ki nyújtotta az értékesebb teljesítményt, de a Macauley-faktor miatt Cousy kerül hátrébb, hiába volt sokoldalúbb. Nehéz ezt megfogalmazni, de valahogy úgy gondolom, hogy két nagyon értékes játékos úgy teszi értékesebbé a másikat és a csapatát, hogy azzal ők kevésbé lesznek értékesek egyénileg, ha MVP-szempontokat nézünk. (Ebből még biztos lesznek nehézségek, főleg azt követően, hogy Macauley helyére bejön majd Bill Russell pár rész múlva.) Bob Davies a negyedik, Harry Gallatin az ötödik, és ennek egyszerű oka van: nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy Gallatin helyett Carl Braun legyen itt. Davies helyét biztosabbnak éreztem a listán, ezért ő kerül előrébb.
Az 1952/1953-as Hack-a-GM MVP sorrend:
- George Mikan (Minneapolis Lakers)
- Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
- Bob Cousy (Boston Celtics)
- Bob Davies (Rochester Royals)
- Harry Gallatin (New York Knicks)
Összesített eredmények (táblázatok)
Adatok forrása: basketball-reference
