Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy a liga hatodik, 1951/1952-es szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.
Az 1951/1952-es idénynek ugyanaz a 10 csapat vágott neki, mint amelyik az előző szezont befejezte. Egyetlen csapat környékén történt nagyobb változás, a Tri-Cities Blackhawks az illinois-i Moline városából Milwaukeeba költözött, a nevét pedig Hawksra egyszerűsítette. A csapatokat két konferenciába osztották be. Akik egy oldalra kerültek, 9 alkalommal találkoztak az alapszakaszban, míg az ellentétes konferencia csapataival mindenki 6-6 meccset játszott, vagyis összesen 66 mérkőzésen lépett pályára minden együttes. Mindkét konferenciából 4 csapat jutott be a rájátszásba. Nem folyhatott túl éles küzdelem ezekért a helyekért, főleg annak tükrében, hogy keleten a Baltimore Bullets, míg nyugaton a Milwaukee Hawks messze leszakadva kullogott a többiek mögött. Az alapszakaszt 41–25-ös mérlegével a Rochester Royals nyerte meg, de szorosan követte őket a Minneapolis Lakers, a Syracuse Nationals és a Boston Celtics is.
A rájátszás első köre 2, a második 3, míg a harmadik (vagyis a döntő) 4 nyert meccsig tartott. Az első körben egyedül a Boston Celtics esett ki pályaelőnyből, őket az a New York Knicks győzte le, akik aztán a fináléba is bejutottak. Nyugaton a papírformának megfelelően a Rochester Royals és a Minneapolis Lakers találkozott a döntőbe jutásért, utóbbi pedig pályahátrányban is 3–1-es összesítéssel jutott be a döntőbe. Ott az első meccset a Lakers nyerte, majd innentől kezdve felváltva húzták be az összecsapásokat a csapatok, így végül a 7. meccs után Minneapolisba került a bajnoki cím. A legtöbb mérkőzés szorosan alakult, viszont az utolsó összecsapáson 17 pontos különbség alakult ki a felek között.
A korábbi szezonokkal ellentétben az 1951/1952-es idényt nem jellemezte hihetetlen mértékű statisztikai fejlődés az előző évhez viszonyítva. (Kivéve a lepattanókat.) A liga indulása óta először csökkent a meccsenkénti pontátlag, 84,1-ről 83,7-re. A legponterősebb csapat a Boston Celtics volt 91,3-es átlagával, míg a Milwaukee Hakws minössze 73,2 egységet átlagolt. Védekezésben egyedül a Minneapolis Lakers maradt 80 kapott pont alatt (79,5), miközben a Baltimore Bullets ellenfelei 89-et pakoltak fel a táblára. Noha a pontátlag csökkent, az összhatékonyság tovább javult, mezőnyből 36,7%-kal tüzeltek a csapatok (szemben az előző évi 35,7%-kal), míg büntetőből 73,5%-kal (0,2%-os javulás). A gólpasszátlag 21-ről 21,9-re nőtt, míg az átlagosan begyűjtött lepattanók száma 49,5-ről 54,5-re emelkedett. Ettől a szezontól kezdve elérhető, hogy a játékosok hány percet játszottak, aminek köszönhetően már a PER is használható a teljesítmények súlyozására. Kevésbé releváns, de azért érdekes, hogy ettől az idénytől kezdve elérhető a liga játékosainak átlagos magassága, testsúlya és életkora is.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Paul Arizin (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 66 meccs, 44,5 perc, 25,4 pont, 11,3 lepattanó, 2,6 gólpassz, 44,8-es FG%, 54,6-es TS%, 16-os Win Share, 25,5-es PER
Csapat teljesítménye: 33–33-as mérleg, keleti 4., összességében 7., -1,3-es pontkülönbség
A Philadelphia Warriors szezonjának felemás a megítélése. Az 50%-os mérleg önmagában nem hangzik annyira rosszul, de ha azt nézzük, hogy 3 All-Star játékossal a kezdőjükben érték el mindezt, máris máshogy néz ki a helyzet. A trióból egyértelműen Paul Arizin emelkedett ki a legjobban, aki vezette a ligát pontokban, játszott percekben, mezőnyszázalékban, TS%-ben és Win Share mutatóban, valamint második helyen zárt a PER ranglistán. Mellesleg a 11,3-es lepattaóátlagával a 7. legjobbnak bizonyult. A legtöbb segítség Andy Philliptől kapta, aki 8,2 gólpasszával vezette ezt a kategóriát, illetve továbbra is a csapat tagja volt Joe Fulks, aki 15,1 pontot átlagolt, de a csapat legrosszabb TS%-ével (38,1) és Win Share mutatójával (-1,8) rendelkezett. 31,2 játékperce alatt mégis majdnem ugyanannyi dobást (17,7) vállalt el, mint a hihetetlenül domináns Arizin 44,5 perc alatt (18,5). Arizin az All-Star csapat mellett a liga első ötösébe is bekerült.
Bob Cousy (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 66 meccs, 40,6 perc, 21,7 pont, 6,4 lepattanó, 6,7 gólpassz, 36,9-es FG%, 44,5-es TS%, 7,7-es Win Share, 21,4-es PER
Csapat teljesítménye: 39–27-es mérleg, keleti 2., összességében 4., 4,1-es pontkülönbség
Red Auerbach a liga legfélelmetesebb támadógépezetét rakta össze Bostonban. A Celtics kerek 100-as pace mellett játszott, ami a második legnagyobb tempót diktáló csapatnál 2,7-del, míg a ligaátlagnál 4,9-del volt magasabb. A tempót a csapat 23 éves irányítója, Bob Cousy diktálta, aki 6,7-es gólpasszátlagával a második legjobbnak számított a ligában. A pontszerzést sem hanyagolta el, 21,7-es átlaga a harmadik legtöbb volt az 1951/1952-es idényben, a lepattanózásból is kivette a részét, ugyanakkor a hatékonysággal akadtak gondjai. Mezőnyszázalékban 22., TS%-ben a 25. helyen zárt. (Előbbiben 39, utóbbiban 52 játékos kvalifikált a liga rangsorába.) Mellette a Boston magasembere, Ed Macauley is csillogott, aki hozzá hasonlóan All-Star és az All-NBA első csapatának tagja lett.
Bob Davies (Rochester Royals)
Egyéni statisztikák: 65 meccs, 36,8 perc, 16,2 pont, 2,9 lepattanó, 6 gólpassz, 38,3-es FG%, 45,5-es TS%, 6,3-es Win Share, 17,4-es PER
Csapat teljesítménye: 41–25-ös mérleg, ligaelső, 3,4-es pontkülönbség
A Rochester Royals háromfejű sárkányként működve nyerte meg az alapszakaszt. Mindhárom fej hasonló mértékben felelt a pontszerzésért (15,6–15,7–16,2), míg a többi terhet elosztották egymás között. Bob Davis felelt a játékszervezésért (6 gólpassz, liganegyedik) Arnie Risen a lepattanózásért (12,7 lecsorgó, liganegyedik), míg Bobby Wanzer képezte az átmenetet mindenesként (5 lepattanó, 4 gólpassz). Mindhármuk mellett lehetne érvelni, hogy melyikük lehetett a Royals számára a legértékesebb, és emiatt nem is biztos, hogy egyáltalán kellene MVP-jelöltet hozni tőlük. Részben azért hoztam mégis valakit, mert a liga legjobb csapatának bizonyultak az alapszakaszban, és mindezt úgy érték el, hogy az övék volt a legmagasabb mezőnyszázalék. Ezt pedig kortól függetlenül elő tudja idézni a csapat elsődleges játékszervezője, aki ebben az esetben Davis. Ő nem mellesleg ötödik helyen zárt a pontlistán is. Mindhárom játékos All-Star volt, de csak Davis került be a liga első csapatába. (Wanzer a második ötösbe került be, míg Risen sehova se.)
George Mikan (Minneapolis Lakers)
Egyéni statisztikák: 64 meccs, 40,2 perc, 23,8 pont, 13,5 lepattanó, 3 gólpassz, 38,5-es FG%, 45,9-es TS%, 14,4-es Win Share, 26,5-es PER
Csapat teljesítménye: 40–26-os mérleg, nyugati 2., összességében 2.-3., 6,1-es pontkülönbség
A Minneapolis Lakers az 1951/1952-es szezonban is kiegyensúlyozottan jól teljesített, ugyanakkor a csapat játékában némi változást lehetett megfigyelni. A korábbi évekhez képest George Mikan sokkal több segítséget kapott, Jim Pollard (15,5 pont, 9,1 lepattanó) és Vern Mikkelsen (15,3 pont, 10,3 lepattanó) is All-Star szinten kosárlabdázott mellette. A Lakers első opciója és legfontosabb embere ugyanakkor továbbra is Mikan maradt. Övé volt a liga legmagasabb PER és Defensive Win Share mutatója is, megnyerte a lepattanózás kategóriáját, a pontlistán pedig második helyen zárt. (Ahogyan összesített Win Share mutatóban is csak Arizin előzte meg.) Az All-Star csapattagság mellett All-NBA is lett, természetesen az első ötös tagjaként.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 63 meccs, 31,8 perc, 13,8 pont, 12,3 lepattanó, 2,9 gólpassz, 35,5-es FG%, 46,8-es TS%, 8,5-es Win Share, 23,7-es PER
Csapat teljesítménye: 40–26-os mérleg, keleti 1., összességében 2.-3., 4,5-es pontkülönbség
A Syracuse Nationals nem feltétlenül a kiemelkedő egyéni teljesítményeknek köszönhette a sikeres szereplését, de Dolph Schayes mégis ki felfelé lógott ki a keleti elsőnél. 13,8 pontos átlaga ugyan nem valami észveszejtően magas (16. a ligában), de a 12,3 lepattanója már annál inkább kiemeli őt (ötödik). A játékra gyakorolt hatása óriási volt,23,7-es PER mutatója a harmadik, 8,5-es Win Share száma pedig nyolcadik legjobbnak számított a ligában. Emellett a hatékonyságára sem lehetett panasz, a 12. legjobb TS%-sel rendelkezett. Teljesítményét elsősorban Red Rocha (12,9 pont, 8,3 lepattanó) és George King (10 pont, 4,2 lepattanó, 3,7 gólpassz) segítették. Schayes All-Star lett, míg a szezon végén bekerült a liga első ötösébe is.
Említést érdemel még:
Ed Macauley (Boston Celtics): A Celtics második opciója Cousy mögött, 19,2 pontot és 8 lepattanót átlagolt; 54,4-es TS%-sel és 13,8-es Win Share mutatóval rendelkezett. All-Star és All-NBA első csapat tagja.
Andy Phillip (Philadelphia Warriors): A liga legjobb előkészítője és egyik legsokoldalúbb játékosa. 12 pontja mellett 6,6 lepattanót és 8,2 gólpasszt átlagolt Paul Arizin és Joe Fulks csapattársaként. All-Star és az All-NBA második csapatának tagja.
Max Zaslofsky (New York Knicks): A 37–29-es mérleggel záró Knicks első opciója, de a 14,1-es pontátlagán kívül semmi másban nem nyújtott kiemelkedőt. All-Star.
Akik kellően szemfülesek voltak, azok észrevehették, hogy hat játékos esetében is leírtam, hogy bekerült a liga első ötösébe. Ezt csak azért emelem ki, mert valóban így történt, bármennyire is ellentmondásosnak hangzik, hogy egy ötösben hatan vannak. Akárhogy is, ez nem változtat azon, hogy a Hack-a-GM MVP díjat ki kell osztani. Ebben az évben azért nagyon nehéz győztest választanom, mert Paul Arizin kiemelkedett az egyéni számok terén, ugyanakkor a többi jelölt teljesítménye kivétel nélkül több győzelmet eredményezett. Azt hiszem, hogy szerencsésebb, ha hátulról indulunk. Bob Davis kapja az ötödik helyet, mivel az ő esetében lehetett a legnehezebben eldönteni, hogy egyáltalán ő volt-e a csapata legértékesebb tagja. A negyedik helyezettet is könnyedén ki tudom választani, érzésem szerint Dolph Schayes hozta a legkevésbé kiemelkedő statisztikákat, ezért nem szívesen tenném előrébb.
Bob Cousy sokoldalú teljesítményt nyújtott, mindhárom fő statisztikai mutatóban remek számokat hozott, ugyanakkor a hatékonyság terén voltak problémái. Ebben ugyan nem sok különbség van közte és George Mikan között, abban viszont igen, hogy Mikan egyértelműen a Lakers legfontosabb játékosának számított, míg a Celtics esetében amellett is lehet érvelni, hogy Ed Macauley volt az, aki szintén All-NBA volt, továbbá a 13,8-es Win Share mutatója a harmadik legjobbnak számított. Emiatt Cousy a harmadik. Marad tehát Mikan és Arizin. Kettejük között nehéz különbséget tenni, mert statisztikailag összességében dominánsabb teljesítményt nyújtott Arizin, viszont Mikan csapata sokkal több mérkőzést nyert. Mivel az NBA végső soron arról szól, hogy ki nyer többször, ezért azt hiszem, hogy Mikan kapja meg az első helyet, pedig szívem szerint inkább adnám a riválisának. Ebben mondjuk közrejátszhat az is, hogy ez volt Arizin tán legdominánsabb idénye, majd ezt követően két évig nem lépett pályára az NBA-ben, mivel a tengerészgyalogosságnál töltött szolgálatot. Mindettől függetlenül teljesen elfogadhatónak tartom, ha valaki szerint Arizin a szezon legértékesebb játékosa.
Az 1951/1952-es Hack-a-GM MVP sorrend:
- George Mikan (Minneapolis Lakers)
- Paul Arizin (Philadelphia Warriors)
- Bob Cousy (Boston Celtics)
- Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
- Bob Davies (Rochester Royals)
Adatok forrása: basketball-reference
