Az NBA rajongójaként számomra mindig örömteli, ha egy olyan film készül, amiben nagy szerepet kap a kosárlabdázás. A filmek rajongójaként számomra értelmezhetetlen az a mondat, hogy egy jól sikerült alkotás főszereplőjét 2020-ban még hívhatják úgy, hogy Adam Sandler. Ezzel a kettősséggel ültem le a Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems) elé, amitől végül azt kaptam, amit vártam: egy érdekes sztorit és Adam Sandlert.
Egy vallomással kell kezdenem: amikor azt írom, hogy Adam Sandler legutóbbi filmjei kritikán aluliak, akkor azzal nem a saját véleményemet fejezem ki, ugyanis nem láttam őt mostanában játszani. Mindaz, amit róla írok, a régebbi emlékeimből táplálkozik, de azt gondolom, hogy nem tévedek azzal nagyot, ha azt mondom, hogy a legtöbb filmjében ugyanazt a szerepet játssza el. Szinte mindig egy olyan karaktert kap, aki alapvetően jóindulatú, de az életben nincs túl sok sikere. Se karrier, se jól működő párkapcsolat. A történet végére általában minden problémája megoldódik, és boldogan él tovább. Mindezt jellemzően egy nála fiatalabb és vonzóbb nő társaságában teszi, akiről senki sem érti, hogy mit keres egy vizesnyolcas pasas mellett.
Noha nem láttam tőle semmit sem mostanában, azt az egyet el kell ismerni, hogy a maga nemében nagyon jól kavargatja a lapokat Sandler. Leszerződött a Netflixhez, hogy ő legyen streamingóriás egyik húzóneve, cserébe hülyére keresi magát. Azt hiszem, hogy emiatt nem lehet csak őt kritizálni, mivel nyilvánvalóan megvan az a célközönség, akik szeretik, sőt, igénylik ezeket az alkotásokat, de mindeddig egyszer sem éreztem azt, hogy ebbe a körbe én is beleesnék. (Bár a The Meyerowitz Stories-ról hallottam jókat is.) Ez most megváltozott, mivel ezúttal egy kosaras filmet készített. Lehet, hogy önmagában ez a tény is elég lett volna ahhoz, hogy megnézzem, de amikor megláttam az előzetest, hogy ott feszít Kevin Garnett, nagyon kíváncsi lettem.
A Csiszolatlan gyémánt lényegi történetét egyetlen mondatban össze lehet foglalni. Howard Ratner (Sandler) egy olyan ékszerkereskedő, aki uzsorásoknak tartozik, s a hiányzó pénzt sportfogadással próbálja megszerezni. Noha a film futtat néhány mellékszálat, amik szintén Ratner karakteréhez kötődnek, de a cselekmény fő mozgatórugója annyiból áll, hogy gyorsan sok pénzt kell szereznie. Ebben a kulcs a címet is adó drágakő, amit illegálisan vásárolt meg etióp bányászoktól azért, hogy egy árverésen sokkal drágábban értékesítse. Itt jön a képbe Garnett, aki az egyik meccse előtt betér az üzletébe, hogy vegyen magának valamit. Amint meglátja a gyémántott, az az egyetlen célja, hogy megszerezze. Ratner nem adja el neki, de abba beleegyezik, hogy az esti meccsén nála legyen, zálogba viszont elkéri a bajnoki aranygyűrűjét. Garnett belemegy, elteszi a követ, majd az esti meccsen dominál.
Ratner zaciba vágja a gyűrűt, hogy legyen pénze fogadni a Boston meccsére. A bonyodalmak itt kezdődnek, a történések többnyire kiszámíthatóak, és itt le is zárnám a cselekmény ismertetését, mert nem szeretném lelőni a poént. Ratner karakterén keresztül több érdekes kérdést is pedzeget a film. Ezek közül az egyik a sportfogadás és a szenvedélybetegség. Amikor pénzügyi problémái vannak, akkor azt tartja az egyetlen járható útnak, hogy fogad. A film nem rágja a néző szájába, hogy ez rossz dolog lenne, mégis egyértelművé teszi. Sokan mondják, hogy a kosárlabda az egyik legnehezebb sportág fogadás szempontjából, és ehez mérten is érthetetlen döntéseket hoz. Ezt támasztja alá, hogy az egyik alkalommal hatos kötésben fogad, amiből az egyik kitétel, hogy melyik csapat hozza el a feldobást. A szenvedélybetegséget a legáltalánosabb jellemzőjével mutatja be: az áldozat ésszerűtlen döntéseket hoz. Ez egy nagyon érdekes sztorinak ágyazott meg, de az írók nem tudtak itt megállni.
Szintén érdekes megközelítést adott a film a válás témájának. Ugyan a Házassági történethez képest a fasorban sincs, de azon a kérdésen elmereng, hogy van-e megfelelő idő a válásra. Ratner mindig keres arra egy kifogást, hogy ez később történjen meg, miközben már barátnője van. (A vonatkozó Sandler-klisé ebben az esetben is jelen van, most is egy olyan barátnője van, akiről senki sem tudja, hogy mit lát benne.) Érzésem szerint ez egy teljesen fölösleges szál, a történethez nem tesz hozzá, ugyanakkor a játékidőt nagyon megdobja. Hellyel-közzel a feleség és a barátnő is megkapja a maga jelentőségét, de a két karakter szerepét nyugodtan össze lehetett volna gyúrni. Ha ez így lett volna, akkor a fogadási szenvedély kérdésköre nagyobb hangsúlyt kaphatott volna, ami egyrészt sokkal jobban ment volna a „kosaras film” zsáneréhez, másrészt pedig nem tette volna csapongóvá a történetvezetést.
Abban nem vagyok biztos, hogy ezt mennyire lehet kosaras filmnek nevezni. Garnett valóban szerepel a filmben, ráadásul a cselekmény szempontjából is jelentős formában, és nekem nem is fájt azt nézni, ahogy színészkedni próbált. (Érdekesség: állítólag Amar'e Stoudemire és Joel Embiid neve is felmerült az ő szerepére.) A tényleges kosárlabdázás nagyrészt a háttérben marad. Amikor mégis látjuk őt játszani, akkor a 2012-es rájátszás második köréből vágtak be tőle megmozdulásokat, ahol a Boston 7 meccsen győzte le a Philadelphiát. Ennek az a legnagyobb előnye, hogy így fel sem merühet az a kérdés, hogy mennyire voltak hitelesek a kosarazós jelenetek, mert valóban megtörtént eseményeket látunk. Ide kapcsolódik az is, hogy így a cselekmény is 2012-ben zajlik, és ezt az érzést azzal is erősíti a film, hogy mellékszereplőként feltűnik The Weeknd is, mint felfutó zenész.
Két lényegi kérdést még meg kell válaszolnom. Milyen a film? Milyen Sandler? Egyetlen szóval összefoglalva: zavaros. Az alapötlet szerintem nagyon jó, csak aztán az író/rendező/valaki elkezdte túlgondolni, hogy miről szólhatna. Itt ütközhet ki az a tényező is, hogy 2009-ben született a forgatókönyv, vagyis nem kevés ideig ülhettek rajta az írók azóta. Ironikus, hogy akkor azért nem készült el a film, mert Sandler nem vállalta a főszerepet, majd amikor a Netflix elkezdte ezt a projektet, akkor sokáig úgy nézett ki, hogy Jonah Hill lesz az. Ő végül kihátrált, Sandler pedig ezúttal már örömmel jött. Pozitívum, hogy próbálkozik, illetve a karaktere is egy árnyalattal nagyobb mélységet kapott, mint máskor, de az esetek döntő többségében Adam Sandlert láttam, nem Howard Ratnert. Azt elismerem, hogy magához képest jó, de más szereposztással lehetett volna jobb is ez a film.
Az számomra nehezen felfogható, hogy miért kardoskodtak sokan azért, hogy a Csiszolatlan gyémánt bármilyen kategóriában Oscar-jelölést kapjon. Sandler esetében ez végképp érthetetlen, egyedül a forgatókönyvnek lehetett volna némi esélye, ha nincs benne annyi fölösleges rész, illetve egy gyengébb év lenne. (Meggyőződésem, hogy a 2020-as gálán ebben a kategóriában a legerősebb a mezőny.) Összességében nem egy rossz alkotás, sőt, az utolsó fél óra kifejezetten izgalmas, de az egész képet nézve nincs meg benne „az a valami”, ami miatt bármilyen díjjal kapcsolatban emlegetni kellene. Egyszer nyugodtan meg lehet nézni, mert nem fájdalmas. Helyenként még szórakoztat is. Aki sok kosaras filmet nézett már, az minden bizonnyal látott már ennél gyengébb alkotást. Nálam ez valószínűleg nem lesz újranézős darab, de egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántam 135 percet az életemből.
Képek forrása: IMDb
