Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy a liga ötödik, 1950/1951-es szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.
A BAA és az NBL egyesülése után 17 csapattal kezdődött el az NBA 1949/1950-es idénye, de az 1950/1951-es szezon elején már csak 11-en várták a folytatást. A liga létszáma hamarosan tovább csökkent, ugyanis a Washington Capitols 35 meccs után bedobta a törülközőt és feloszlott. (Érdekesség, hogy a szezon előtt eltűnő másik 6 csapat egyike Denver Nuggets néven futott, és a '70-es években miattuk vette fel a mai Nuggets a nevét.) A szezon elején visszatért a kelet-nyugat felosztás, a csapatok pedig – a Capitolst leszámítva – 66 és 69 meccs között játszottak az alapszakaszban. Nyugaton mindenki egységesen 68 alkalommal lépett pályára, keleten 4 csapat 66-szor, míg a Boston Celtics 69 alkalommal. A rájátszásba 4-4 csapat jutot be: az első kör 2, a második 3, míg a finálé 4 nyert meccsig tartott. A döntőben a Rochester Royals 4–3-ra győzte le a New York Knicks csapatát.
Az alapszakaszt 44–24-es mérlegével a Minneapolis Lakers nyerte meg, de az idény kapcsán mégsem emiatt idézik fel leggyakrabban ezt a csapatot. 1950. november 22-én a Fort Wayne Pistons ellen léptek pályára, akik ellen 19–18-ra kikaptak. Mindmáig ez az NBA történetének legpontszegényebb mérkőzése, s nagyrészt az ilyen összecsapások miatt vezették be a támadóidőt... 4 évvel később. Egy másik „leg” is ehhez az idényhez köthető: 1951. január 6-án az Indianapolis Olympians 75–73-ra győzte le a Rochester Royalst, miután a 6. hosszabbítás végén végre nem döntetlent mutatott az eredményjelző. 78 perces játékidejével ez az NBA történetének leghosszabb összecsapása. A harmadik történelmi jelentőségű esemény pedig egy „első” volt, 1951. március 2-án ugyanis Bostonban megrendezték az első All-Star gálát. A mérkőzés legértékesebb játékosa a hazai közönség előtt szereplő Ed Mackauley lett.
Statisztikai újítást is hozott az idény. A liga korai éveiben a magasság számított a legfőbb erénynek, a statisztikák pedig nem értékelték eléggé az alacsonyabb, de gyorsabb és ügyesebb játékosok teljesítményét. Ami azt illeti, az idény előtt bevezetett újítás sem ezt célozta meg, ugyanis ekkor kezdték el jegyezni a lepattanókat, amik jellemzően szintén a magasabb játékosokat tűntették fel jobb színben. A csapatok átlagosan 49,5-et szedtek le meccsenként az 1950/1951-es szezonban. A pontátlag 80-ról 84,1-re emelkedett, ami a javuló dobáshatékonyságnak (a mezőnyszázalék 34-ről 35,7-re, míg a büntetőszázalék 71,4-ről 73,3-re emelkedett) és a jobb labdajáratásnak (19,6-ről 21-re nőtt a gólpasszátlag) volt köszönhető. A legponterősebb csapatnak a Syracuse Nationals bizonyult 86,1-es átlagával, míg a Wahington Capitols jelentette a másik végletet 81,3-es mutatójával. Védekezésben a Minneapolis Lakers 77,4 egységet szedett be meccsenként, míg a Tri-Cities Blackhawks ellenfelei 88,1 pontot átlagoltak.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Paul Arizin (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 65 meccs, 17,2 pont, 9,8 lepattanó, 2,1 gólpassz, 40,7-es FG%, 51,2-es TS%, 13,7-es Win Share
Csapat teljesítménye: 40–26-os mérleg, keleti 1., összességében 2., 3,8-es pontkülönbség
Paul Arizin érdekes név ezen a listán, mivel nem ő volt a Philadelphia Warriors első opciója támadásban, hanem Joe Fulks, de minden statisztika abba az irányba mutat, hogy csapata számára mégis sokkal értékesebb volt. Fulks ugyan több pontot átlagolt (18,7-et), de ehhez elvállalt 20,6 dobást, míg Arizin 13,3 kísérletből hozott majdnem ugyanannyi egységet. Emellett Arizin 193 centis magassága ellenére is csapata legjobb lepattanózójának számított, 9,8-es átlagával a 8. helyen végzett a liga rangsorában. A pontlistán az 5., Win Share-ben a 4., TS%-ben a 3. pozíciót szerezte meg magának az idény végén. Teljesítményét All-Star meghívóval díjazták, de All-NBA tagsággal már nem.
Alex Groza (Indianapolis Olympians)
Egyéni statisztikák: 66 meccs, 21,7 pont, 10,7 lepattanó, 2,4 gólpassz, 47-es FG%, 55,2-es TS%, 18-as Win Share
Csapat teljesítménye: 31–37-es mérleg, nyugati 4., összességében 8., -2,4-es pontkülönbség
Az Olympians nem túl meggyőző teljesítménnyel jutott be a rájátszásba, ugyanakkor mégis pozitívan élhették meg ezt az idényt, mivel a 23 éves Ralph Beard és a 24 esztendős Alex Groza személyében két rendkívül fiatal és tehetséges kosarasra építhettek. Groza, a 201 centis center a második idényében is domináns teljesítményt nyújtott. 21,7 pontos átlagánál csak egy valaki tudott jobbat, míg 55,2-es TS%-énél jobbat még nem látott a liga. Magasságát a lecsorgók begyűjtésénél is kihasználta, 10,7-es átlagával az 5. helyen zárt. A legimpozánsabb mutatója mégis talán a 18-as Win Share, mivel egy negatív mérleggel záró csapatban ért el ilyen kiemelkedő számot. Ennél jobbat csak George Mikan tudott. Groza természetesen All-Star lett és a liga első csapatába is bekerült.
Ed Macauley (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 68 meccs, 20,4 pont, 9,1 lepattanó, 3,7 gólpassz, 46,6-es FG%, 55,1-es TS%, 15,9-es Win Share
Csapat teljesítménye: 39–30-as mérleg, keleti 2., összességében 4., -0,3-es pontkülönbség
A Boston Celtics az 5. szezonjában először zárt pozitív mérleggel, és ez ebben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy ebben at idényben ült először a csapat kispadján Red Auerbach. A javuló teljesítményhez természetesen jó játékosokra is szükség volt, és ebből is akadt néhány Bostonban. Az újonc Bob Cousy már bontogatta a szárnyait, de a húzóember ekkor még a 203 centis erőcsatár-center Ed Macauley volt, aki a liga harmadik legjobb pontszerzőjének számított, miközben hatékonyságban ugyanazt a szintet jelentette, mint Groza. Ami igazán különlegessé tette, hogy magasemberként is 3,7 gólpasszt átlagolt (12. legtöbb), míg a 15,9-es Win Share mutatója a 3. legmagasabb volt. Nemcsak All-Star lett, hanem az első gála MVP-je is, míg az év végén az All-NBA első csapatába is beválasztották.
George Mikan (Minneapolis Lakers)
Egyéni statisztikák: 68 meccs, 28,4 pont, 14,1 lepattanó, 3,1 gólpassz, 42,8-es FG%, 50,9-es TS%, 23,4-es Win Share
Csapat teljesítménye: 44–24-es mérleg, ligaelső, 5,4-es pontkülönbség
Az 1950/1951-es szezonban a Lakers nem számított a ponterős támadóalakulatok közé, ugyanakkor védekezésben ők zártak a legjobban, és ez a legjobb mérlegben csúcsosodott ki. Támadásban szinte minden teher George Mikan széles vállaira nehezedett: 28,4 pontjával messze ő átlagolta a legtöbbet az NBA-ben, ahogyan a legmagasabb Win Share érték is az ő nevéhez fűződött. Utóbbi statisztika megmutatja, hogy a védekezésre is nagy hatást gyakorolt, ugyanis a támadó- mellett a védekező Win Share mutatóban is Mikan hozta a legjobbat. A lepattanókat is remekül szedte, 14,1-es átlagával a második helyen zárt, míg az 50,9%-os TS-mutatója az 5. legjobbnak bizonyult. Teljesítményét egy 14 és egy 11 pontos játékos segítette. Az All-Star keretbe és a liga első ötösébe is bekerült.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 66 meccs, 17 pont, 16,4 lepattanó, 3,8 gólpassz, 35,7-es FG%, 46,8-es TS%, 10,3-es Win Share
Csapat teljesítménye: 32–34-es mérleg, keleti 4., összességében 6., 0,6-es pontkülönbség
A Syracuse Nationals tipikus középcsapatnak számított az 1950/1951-es szezonban. A gárda a 22 éves erőcsatár/center Dolph Schayes köré épült, akit rutinosabb játékosokkal vettek körbe. 3 társa is 11 és 13 pont között átlagolt, és mindannyian betöltötték a 28. életévüket a szezon során. Ma ez már nem hangzik annyira soknak, de ebben az idényben – a szintén Nationalsben szereplő – Al Cervi volt a liga korelnöke a maga 33 évével. A 203 centis Schayes tehát egy rutinos csapatnak volt az első embere. 16,4 lepattanójával kiemelkedett a teljes mezőnyből, miközben a 6. legmagasabb pontátlaggal bírt. 3,8-es gólpasszátlaga a 10. helyre repítette a liga vonatkozó ranglistáján, vagyis mindhárom fő statisztikai kategóriában top10-es volt. Win Shareben 5., TS%-ben 10. helyen zárt. All-Star lett és az All-NBA második csapatának tagja.
Említést érdemel még:
Ralph Beard (Indianapolis Olympians): Alex Gorza csapattársa, aki 16,8 pontot és 4,8 gólpasszt átlagolt, ezzel mindkét kategóriában az első 7-ben végzett. All-NBA első csapat tagja és All-Star.
Bob Cousy (Boston Celtics): Ed Macauley csapattársa, aki 15,6 pontot, 6,9 lepattanót és 4,9 gólpasszt átlagolt, a liga egyik legsokoldalúbb játékosa. Top10 helyezés pontban és gólpasszban. All-Star.
Bob Davies (Rochester Royals): A ligaharmadik legjobbja, de nem a legeredményesebb játékosa. 15,2 pontot és 4,6 gólpasszt hozott. Win Shareben csak 3. a saját csapatán belül. All-NBA első csapat tagja és All-Star.
Joe Fulks (Philadelphia Warriors): Paul Arizin párja, 18,7 pontos átlagával a ligamásodik Warriors legponterősebb játékosa. 39,8-es TS% mellett szerezte pontjait. (Pályafutása legjobbja.) All-NBA második csapat tagja és All-Star.
George Mikan elsőségéhez semmilyen kétség nem férhet. Kiemelkedő egyéni statisztikákat szállított, miközben a Minneapolis Lakers megnyerte az alapszakaszt. A statisztikák abba az irányba mutatnak, hogy rajta nagyobb teher is volt támadásban, mint riválisain, de úgy is nézhetjük, hogy érdemes volt őt erőltetni pontszerzésben, mert rendkívül hatékonyan tette mindezt. (Amiatt pedig nem lehet büntetni, hogy fizikai adottságaival kiemelkedett a mezőnyből, illetve amiatt sem, hogy a kor szabályai neki kedveztek.) Mikanról ennyi elég is lesz, de azért a többiekről se feledkezzünk meg, állítsuk fel a további sorrendet. Arizin, Groza és Macauley hozzávetőlegesen ugyanakkora segítséget kapott egy-egy csapattársától, míg Schayes mellett több olyan segítő volt, akik egyénileg kevésbé emelkedtek ki, viszont utóbbi messze elmarad hatékonyságban a többiektől. Mivel hatékonyság-fétises vagyok, illetve a csapatával sem szerepelt annyira jól, ezért ő az ötödik.
Nálam Paul Arizin a második, aki a liga második legjobb csapatának volt a legjobb játékosa. Az esetében nem vagyok annyira meggyőződve arról, hogy Joe Fulks játéka valóban segítette őt, valahol azt érzem inkább, hogy elvett előle dobásokat. Fulks az egyik legnagyobb sztárnak számított a korai években, akinek az árnyékából nehéz lehetett kitörni, de Arizin mégis megtette. Alex Groza és Ed Macauley nagyon hasonló számokat hozott, ráadásul Cousy és Beard szintén hasonló minőségű második opciónak számított. A jobb csapatmérleg miatt Macauley felé hajlok, vagyis ő a harmadik, Groza pedig a negyedik. Ezen a ponton kell sajnos megjegyezni, hogy a következő részekben sem Alex Groza, sem Ralph Beard nevével nem találkozhatunk már, ugyanis az idény után kirobbant egy bundabotrány az NCAA-ben, amiben mindketten érintettek voltak. Maurice Podoloff, a liga akkori első embere örökre eltiltotta őket az NBA-tól. Erről a sztoriról egy részletesebb cikk is megjelent tavaly októberben (Groza születésnapján) a Kezdő5-ön.
Az 1950/1951-es Hack-a-GM MVP sorrend:
- George Mikan (Minneapolis Lakers)
- Paul Arizin (Philadelphia Warriors)
- Ed Macauley (Boston Celtics)
- Alex Groza (Indianapolis Olympians)
- Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Adatok forrása: basketball-reference
