Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy a liga negyedik, 1949/1950-es szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.

The real MVP: 1949

Az 1949/1950-es idény előtt egyesült a BAA és az NBL, ezzel pedig megszületett az NBA. Az új liga a BAA-t tartja számon jogelődjeként, és az 1948/1949-es szezonban versenyző 12 csapat közül 10 is csatlakozott az NBA-hez. (Csak a két leggyengébben teljesítő gárda maradt ki az új ligából.) Az NBL-ből 7 csapat érkezett, vagyis 17-en vágtak neki az első olyan bajnokságnak, amit az NBA égisze alatt rendeztek meg. A kelet-nyugat felosztást felváltotta a kelet-centrál-nyugat rendszer, két 6 és egy 5 csapatos csoportba osztották a résztvevőket. Az alapszakasz lebonyolítását nehezen lehetne egységesnek nevezni, ugyanis a különböző ligákból érkező csapatok csak 2-2 meccset játszottak egymással, míg az NBL-ből csatlakozók 7-9 összecsapáson is farkasszemet néztek egymással. Ennek az lett a vége, hogy az NBL csapatai 62-64 meccset játszottak le, míg a BAA csapatai egységesen 68 alkalommal léptek pályára.

Az alapszakaszt 51–13-as mérlegével a Syracuse Nationals nyerte meg. Noha ők az NBL-es sorsolással teljesítették a szezont, nem csak ennek köszönhették a sikereiket, ugyanis a volt BAA-s csapatok ellen 16–4-et hoztak. A rájátszásba mindhárom konferenciából/divízióból (ezen a ponton még mindegy, hogy melyik megnevezést használjuk) 4 csapat jutott be. Minden konferenciában 2 nyert meccsig tartó elődöntőket és döntőket rendeztek, ezt követően pedig a 3 győztes csapatot sorba rendezték az alapszakasz-mérlegük alapján. Közülük a legjobb automatikusan bekerült a nagydöntőbe, míg a másik két csapat egy 2 nyert meccsig tartó párharcot vívott ezért. A fináléban végül az erőnyerő Syracuse Nationals, valamint a Minneapolis Lakers találkozott. A finálét 4–2 arányban a Lakers húzta be.

Statisztikailag nem sok változás észlelhető az 1948/1949-es alapszakaszhoz képest. A csapatok ugyanúgy átlagosan 80 pontot szereztek meccsenként, mint egy évvel korábban. A legeredményesebb az Anderson Packers volt 87,3-es átlagával, míg a legpontszegényebb csapat 73,1-es teljesítményével a Baltimore Bullets volt. Védekezésben a Rochester Royals kapta a legkevesebbet, 74,2 pontot, míg a legrosszabb mérleggel záró Denver Nuggets nyújtotta a legkevesebb ellenállást, ők átlagosan 89,2 pontot nyeltek be. A dobások 34%-a esett be, ami újabb fejlődés volt az előző évi 32,7%-hoz képest, a büntetőszázalék pedig 70,3-ről 71,4-re ugrott. A labda is jobban járt az 1949/1950-es idényben, a gólpasszátlag 18,6-ről 19,6-re javult.

Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.

Frankie Brian (Anderson Packers)

Egyéni statisztikák: 64 meccs, 17,8 pont, 3 gólpassz, 31,8-es FG%, 41,5-es TS%, 9,2-es Win Share

Csapat teljesítménye: 37–27-es mérleg, nyugati 2., összességében 8., 3,8-es pontkülönbség

Az Anderson Packers a liga középmezőnyében végzett, de támadójátékuk kiemelkedően jól működött, senki sem átlagolt náluk több pontot. A csapat vezére Frankie Brian volt, aki a 17,8-es átlagával a 3. helyen végzett a pontlistán. A 185 centis hátvéd a játékszervezésből is kivette a részét, holtversenyben ő osztotta ki a legtöbb gólpasszt a Packers játékosai közül. Hatékonysága ugyan nem számított kiemelkedőnek, de ő rendelkezett a 8. legmagasabb Win Share mutatóval a ligában, vagyis a teljesítményével győzelmekhez is segítette csapatát. Játékát két 10 és 12 pont között átlagoló csapattársa egészítette ki. A szezon után bekerült az All-NBA második ötösébe.

Alex Groza (Indianapolis Olympians)

Egyéni statisztikák: 64 meccs, 23,4 pont, 2,5 gólpassz, 47,8-es FG%, 54,8-es TS%, 17,9-es Win Share

Csapat teljesítménye: 39–25-ös mérleg, nyugati 1., összességében 4., 3,7-es pontkülönbség

Az Indianapolis Olympians valószínűleg egy letisztult, hierarchikus alapokon nyugvó kosárlabdát játszott az 1949/1950-es idényben. A statisztikák alapján jól elkülöníthetően meg lehet állapítani, hogy ki volt a csapat első, második, harmadik és negyedik opciója. Ez a rendszer azért működhetett nagyon jól, mert Ralph Beard személyében egy ponterős irányító (14,9 pont, 3,9 gólpassz) volt a második legfontosabb emberük, miközben a 201 centis center, Alex Groza a mezőny egyik legdominánsabb teljesítményével vezette az Olympianst. Groza a pontlistán és Win Shareben is második helyen zárt, mindkét esetben messze elmaradt tőle a harmadik legjobb játékos. 54,8-es TS%-ével kiemelkedett a mezőnyből, az őt követő játékos 51,5%-kal zárt, míg 47,8%-os mezőnymutatójával 5,8%-ot vert a másodikra. Természetesen bekerült a liga első ötösébe.

George Mikan (Minneapolis Lakers)

Egyéni statisztikák: 68 meccs, 27,4 pont, 2,9 gólpassz, 40,7-es FG%, 48,7-es TS%, 21,1-es Win Share

Csapat teljesítménye: 51–17-es mérleg, centrál 1.-2., összességében 2.-3., 8,4-es pontkülönbség

A Minneapolis Lakers holtversenyben az élen zárt a divíziójában, az első helyért így meg kellett mérkőzniük a rájátszás előtt a Rochester Royals csapatával. A meccset 78–76-ra a Lakers nyerte, köszönhetően George Mikan 35 pontjának. Nemcsak itt mutatkozott meg, hogy ő a csapata legértékesebb játékosa, hanem az előző 68 meccsén is, amelyeken Mikan átlagolta a legtöbb pontot, ő rendelkezett a legmagasabb Win Share mutatóval és a hatékonyságával is a legjobbak közé tartozott. A 208 centis óriás mezőnymutatóban 5., TS%-ben 4. helyen zárt az NBA-ben. Legfőbb fegyverhordozója a 14,7 pontot átlagoló Jim Pollard volt, akivel kéz a kézben került be az NBA első ötösébe.

Dolph Schayes (Syracuse Nationals)

Egyéni statisztikák: 64 meccs, 16,8 pont, 4 gólpassz, 38,5-es FG%, 48-as TS%, 12,8-es Win Share

Csapat teljesítménye: 51–13-as mérleg, ligaelső, 8,1-es pontkülönbség

A Syracuse Nationals letarolta a ligát, mindenki más az NBL-ből érkező csapat hátát nézhette az alapszakasz során. Vezérük a minössze 21 éves, 203 centis venterük/erőcsatáruk, Dolph Schayes volt, aki leginkább sokoldalú játékával tűnt ki a mezőnyből. Schayes a jól passzoló magasemberek sorát erősítette, meccsenkénti 4 gólpasszával az 5. helyen végzett az NBA vonatkozó ranglistáján. A pontszerzést sem hanyagolta el, 16,8-es átlagával szintén az 5. pozíciót foglalta el. Win Shareben csak a már említett Groza és Mikan ért el magasabb értéket. A legtöbb segítséget az irányítójától, Al Cervitől kapta, aki 10,2 pontja mellett 4,7 gólpasszt is kiosztott. Az idény után mindketten az All-NBA második csapatában kaptak helyet.

Max Zaslofsky (Chicago Stags)

Egyéni statisztikák: 68 meccs, 16,4 pont, 2,3 gólpassz, 35,1-es FG%, 42,9-es TS%, 8,4-es Win Share

Csapat teljesítménye: 40–28-as mérleg, centrál 3.-4., összességében 5.-7., 1,6-es pontkülönbség

A Chicago Stags egyike volt azoknak a csapatoknak, akik 60% környékén zárták az alapszakaszt. Legjobbjuk ebben a szezonban is a 188 centis dobóhátvéd, Max Zaslofsky volt, aki 16,4 pontjával nemcsak a Stags legeredményesebb játékosa volt, hanem az NBA-ben is a legjobb pontszerzők közé tartozott. (Egészen pontosan a 6. helyen zárt a pontlistán.) Zaslofsky hatékonyságára sem lehetett panasz, ráadásul a játéka győzelmeket is eredményezett, 8,4-es Win Share mutatója szintén a jobbak közé tartozott. Mellette ketten átlagoltak 10 és 12 pont között. A Stags kettese a szezon után bekerült a liga első ötösébe.

Említést érdemel még:

Carl Braun (New York Knicks): A 40–28-as mérleggel záró Knicksben 15,4 pontot és 3,7 gólpasszt átlagolt, de 4 csapattársa is 10 pont fölött átlagolt, nagyon sok segítséget kapott.

Bob Davies (Rochester Royals): 14 pontjával és 4,6 gólpasszával húzóember volt az 51–17-tel záró Royalsban, de nem érzem azt, hogy jobban kiemelkedett volna, mint az 5 fentebb említett játékos.

Fred Schaus (Fort Wayne Pistons): 14,3 pontot átlagolt 42,6-es TS% mellet a 40–28-as Pistonsban. 8,4-es Win Share mutatójával a 11. volt a ligában.

Ezúttal hátulról indulnék, a 4. és az 5. helyen Brian és Zaslofsky osztozik nálam, ráaádsul abban a sorrendben, ahogyan őket említettem. Mindketten hasonlóan teljesítettek a csapataikkal, de Brian a hatékonyságot leszámítva mindenben jobb volt egyénileg, és ezen az egy területen sincs nagy különbség közöttük. Az első 3 sorrendjét már sokkal nehezebb meghatározni, mert mindhárom játékos mellett erős érvek szólnak. Schayes a legjobb csapat legértékesebb játékosa volt, Mikan és Groza pedig nagyon jó csapatok nagyon domináns centerei voltak. Mikan volt a ponterősebb, Groza a hatékonyabb. Mindhárman a korszellemhez mérten jó passzjátékkal rendelkeztek, ebben Schayes kiemelkedett két riválisához képest.

Azért nem adnám szívesen Schayesnek a díjat, mert azzal, hogy a legtöbb meccsüket a volt NBL csapatai ellen játszotta a Syracuse, könnyített pályán mozgott a két riválisához képest. Erről nem ő tehet, viszont ennek ellenére is messze elmaradt eredményességben a másik két centertől, miközben hatékonyságban is 3. helyre jön be ebben a versenyfutásban. Mikan és Groza között lehetne egy jobb hatékonyság kontra több pont vitát is gerjeszteni, de egyrészt Mikan is nagyon hatékony volt, másrészt Groza is nagyon eredményes szezont zárt. Beard és Pollard személyében mindkettejük mellett hasonlóan teljesítő második opció szerepelt, ez alapján sem tennék köztük különbséget. Egy valami mellett viszont nem tudok elmenni, Mikan teljesítménye több győzelmet ért, ezt mutatja a csapatmérleg és a Win Share is, úgyhogy ő az MVP.

Az 1949/1950-es Hack-a-GM MVP sorrend:

1. George Mikan (Minneapolis Lakers)
2. Alex Groza (Indianapolis Olympians)
3. Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
4. Frankie Brian (Anderson Packers)
5. Max Zaslofsky (Chicago Stags)

The real MVP: 1951

Adatok forrása: basketball-reference