Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy az NBA elődjének számító BAA harmadik, 1948/1949-es szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.

The real MVP 1948

A BAA 1948/1949-es szezonjának 12 csapat vágott neki, miután 4 gárda is csatlakozott az előző évi mezőnyhöz. Érdekesség, hogy mindannyian a nyugati konferenciába kerültek, ezért onnan ketten is átkerültek keletre. Az alapszakasz során mindenki 60 meccset játszott, amiből 6-6 volt a saját konferenciában helyet kapó gárdák ellen, míg 5-5 az ellentétes konferenciában szereplőkkel. A mérkőzésenkénti pontátlag tovább emelkedett, méghozzá nem is keveset, 72,7-ről 80-ra. A Rochester Royals, a Minneapolis Lakers és a Chicago Stags egyaránt 84 pontot szerzett átlagosan, ezzel ők voltak a legeredményesebbek, míg a Fort Wayne Pistons mindössze 74,3 egységet kapart össze meccsenként. Védekezésben a Lakers hátsó sora zárt a legjobban, átlagosan 76,7 pontot engedélyeztek, míg a másik végletet – az előző idényhez hasonlóan – a Providence Steamrollers jelentette 87,6-es átlagával. 

Ez volt az az idény, ahol valami gyökeresen megváltozott. Hogy ez a játékfelfogásnak, egy új statisztikai számításmódnak, vagy esetleg mindkettőnek köszönhető, azt nem tudom, de a gólpasszátlagok egyik évről a másikra mai szemmel is értelmezhető tartományba kerültek. Az 1947/1948-as szezonban mindössze 7 volt a ligaátlag, viszont az 1948/1949-es idényben már 18,6. Ekkora emelkedést nem lehet pusztán a játék fejlődésének betudni, bár az is elengedhetetlen lehetett, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy megváltoztatták az idény előtt a gólpassz definícióját, ezáltal sokkal könnyebben számítottak egy passzt előkészítésnek, mint az előző két évben. A játékosok fejlődésére utal, hogy az átlagos mezőnyszázalék is drasztikusan emelkedett, 28,4%-ról 32,7%-ra. A büntetőzés is tovább javult, 67,5%-ról 70,3%-ra.

A rájátszásba 4-4 csapat jutott be, és a liga történetében először a maira emlékeztető rendszerben bonyolították le a párharcokat. Mindkét konferenciában az 1. kiemelt játszott a 4. ellen, valamint a 2. a 3. ellen, és ezeknek a párharcoknak a győztesei küzdöttek meg a döntőbe kerülésért. Az első és a második kör küzdelmei is 2 nyert meccsig tartottak, majd a fináléban már 4 győzelem volt a cél. Először kezdődött el úgy a rájátszás, hogy keleti és nyugati csapat csak a döntőben találkozhatott. Az alapszakasz a Rochester Royals és a Minneapolis Lakers, vagyis két újonnan csatlakozó együttes fej-fej melletti küzdelme miatt lehetett emlékezetes, és végül az előbbi egy meccsel többet nyert, így a Royals szerezte meg az első kiemelést. A rájátszásban fordult a kocka, ugyanis a nyugati döntőben a Lakers 2–0-ra legyőzte őket, majd a fináléban 4–2-es összesítésben felülmúlták a keleti első Washington Capitolst.

Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.

Bob Davies (Rochester Royals)

Egyéni statisztikák: 60 meccs, 15,1 pont, 5,4 gólpassz, 36,4-es FG%, 44,1-es TS%, 8,6-es Win Share

Csapat teljesítménye: 45–15-ös mérleg, ligaelső, 6,6-es pontkülönbség

A Rochester Royals jött, látott és győzött – legalábbis az alapszakaszban. A ligához újonnan csatlakozó Royals 45–15-ös mérlegével az egész mezőny legjobbja volt, kiemelkedő teljesítményét pedig két kiemelkedően teljesítő játékosának köszönhette. A csapat agya a 185 centis irányító, Bob Davis volt, aki 5,4-es gólpasszátlagával a BAA legjobbja volt, miközben a pontszerzésről sem feletkezett meg, 15,1-es átlagánál csak 7 játékos tudott jobbat. Köztük volt Arnie Risen, a Royals centere is, aki Davis mellett a gárda másik pontfelelősének számított. Risen eredményesebb és hatékonyabb volt, ennek ellenére nálam Davis a csapat MVP-jelöltje, mivel védekezési statisztikák ebből az időből nem elérhetők, játékszervezésben pedig kiemelkedőt nyújtott, ezt pedig többre értékelem, mint a kicsivel magasabb pontátlagot. (Risen hatékonyságát és eredményességét ráadásul annak is be lehet tudni, hogy volt egy jó irányítója.) Teljesítményével bekerült az All-BAA első csapatába is.

Bob Feerick (Washington Capitols)

Egyéni statisztikák: 58 meccs, 13 pont, 3,2 gólpassz, 35-ös FG%, 44,8-es TS%, 8,9-es Win Share

Csapat teljesítménye: 38–22-es mérleg, keleti 1., összességében 3.-4., 2,4-es pontkülönbség

A Washington Capitols átkerült keletre a szezon előtt, az új konferenciában pedig rögtön élre törtek. Továbbra is Bob Feerick volt a csapat első opciója, ugyanakkor egy nagyon kiegyensúlyozott támadójátékban volt a legfontosabb kirakós, 4 csapattársa is 11,2 és 12,7 pont között átlagolt. A pontlistán mindössze a 13. helyen végzett a szezon után, előkészítésben viszont jobban jeleskedett, Feerick a 9. legtöbb gólpasszt átlagolta. Hatékonyságára továbbra sem lehetett panasz, övé volt a 10. legjobb TS%, míg a játékra gyakorolt hatását jól jelzi, hogy az 5. legmagasabb Win Share is a nevéhez fűződött. Feerick összességében nem a kiemelkedő egyéni statisztikái miatt kerül ide, hanem a „jó csapat legjobbja” kártyával, de nem érzem úgy, hogy más jobban megérdemelte volna a top5-ös tagságot. A szezon után a liga második ötösébe választották.

Joe Fulks (Philadelphia Warriors)

Egyéni statisztikák: 60 meccs, 26 pont, 1,2 gólpassz, 31,3-es FG%, 39,6-es TS%, 7,7-es Win Share

Csapat teljesítménye: 28–32, keleti 4., összességében 8., 0,3-es pontkülönbség

Nagy változás történt a szezon előtt a Philadelphia keretében, ugyanis Joe Fulks a harmadik szezonjára érdemi segítséget kapott maga mellé. A Warriors Ed Sadowskit igazolta le, aki 15,3 pontos átlagával a liga 7. legeredményesebb játékosa lett. Az érkezésével megszületett a BAA első igazán félelmetes ikertornya, bár ez csak annyiban igaz, hogy a duó magas posztokon játszott és ponterős volt. A 196 centis magasságuk már kevésbé predesztinálta őket az „ikertorony” megnevezésre. Természetesen továbbra is Fulks volt az alfa, 26 pontos átlagával második lett a ligában, eközben a hatékonysága alulról súrolta az átlagosat, ami nála szintén pozitívumnak számított. 28,2 dobáskísérletével továbbra is messze kiemelkedett a mezőnyből. Ő rendelkezett a 8. legmagasabb Win Share mutatóval, viszont csapata a jó teljesítménye ellenére is negatív mérleggel zárt. Fulks bekerült a liga első ötösébe.

George Mikan (Minneapolis Lakers)

Egyéni statisztikák: 60 meccs, 28,3 pont, 3,6 gólpassz, 41,6-es FG%, 49,8-es TS%, 20,9-es Win Share

Csapat teljesítménye: 44–16, nyugati 2., összességében 2., 7,7-es pontkülönbség

Ahogyan a Rochester Royals az alapszakaszban, úgy a Minneapolis Lakers a rájátszásban jött, látott és győzött. Noha az alapszakaszban egy meccsel lemaradtak az első helyről, pontkülönbségben így is ők voltak a legjobbak, ráadásul úgy, hogy a legtöbb szerzett (holtversenyben) és a legkevesebb kapott egységet is ők átlagolták. A csapat a BAA (egyik) legmagasabb játékosa,  a 208 centis George Mikan köré épült. Fizikai adottságait óriási dominanciába fordította át. Mikan vezette a pontlistát, 2. volt mezőnyszázalékban, 3. TS%-ben, ráadásul a csapattársait is bevonta a játékba, 3,6-es gólpasszátlagával 8. volt a ligában. A legelképesztőbb statisztikája mégis a Win Share, 20,9-es értékét érdemes konteytusba helyezni, a második Ed Sadowski 10,7-et hozott. Mikan és a Lakers játékát a 14,8 pontot átlagoló Jim Pollard segítette a legjobban, mindketten az All-BAA első ötösében kaptak helyet.

Max Zaslofsky (Chicago Stags)

Egyéni statisztikák: 58 meccs, 20,6 pont, 2,6 gólpassz, 35-ös FG%, 42,8-es TS%, 10,2-es Win Share

Csapat teljesítménye: 38–22-es mérleg, nyugati 3., összességében 3.-4., 4-es pontkülönbség

A Chicago Stags 3. helyen zárt nyugaton, mérlege azonban megegyezett a keleti első Washington Capitolséval. A csapat sztárja továbbra is Max Zaslofsky volt, aki 20,6 pontos átlagával a 3. helyen zárt a pontlistán. A 188 centis hátvéd agresszív játékstílusát a meccsenként kiharcolt 7,1 büntető mutatja meg a legjobban, ennél többször csak  3 középjátékos (Mikan, Fulks, Risen) állhatott oda a vonalra. 84%-os hatékonyságánál jobbat pedig csak Feerick tudott. Mezőnyből is bőven ligaátlag felett dolgozott, csapattársai pedig tisztes távolságből követték az eredményesség terén: egy-egy 10 és 12 pontos játékosa volt még a Stagsnek. 10,2-es Win Share mutatója a 4. legmagasabb az 1948/1949-es szezonban. Nem okozott meglepetést, hogy az év végén bekerült a BAA első ötösébe.

Említést érdemel még:

Jim Pollard (Minneapolis Lakers): második opció volt Mikan mögött, de összességében így is a jobbak közé tartozott a 14,8 pontos, 2,7 gólpasszos átlagaival és a 44-es TS% is jól nézett ki.

Arnie Risen (Rochester Royals): Davis mellett a Royals másik húzóembere, 15,1 pontját 48,8-es TS% mellett szedte össze. Az előbbi kategóriában 8., az utóbbiban 4. helyen zárt a szezon végén. 10,6-es Win Share mutatója a harmadik legjobb volt.

Ed Sadowski (Philadelphia Warriors): Fulks legfőbb segédje is ligaszinten említésre méltó teljesítményt nyújtott, a pontlistán és TS%-ben is top10-ben végzett. 10,7-es Win Share mutatója a második legmagasabb a BAA mezőnyében.

Nem akarok poéngyilkos lenni, de nem lenne őszinte, ha most írnék egy hosszú felvezetést arról, hogy melyik játékos miért érdemelné meg a díjat, mert szerintem teljesen egyértelmű, hogy George Mikan a győztes. A Minneapolis Lakers centere egyrészt elképesztő egyéni számokat hozott, másrészt ez győzelmeket is ért az alapszakaszban. A Lakers teljesítménye csak a Rochester Royalséval vethető össze, a többi csapat messze elmaradt ettől a két csapattól. Amíg a Royalst két hasonlóan fontosnak tűnő játékos vezette, addig Minneapolisban egyértelmű volt, hogy Mikan az alfa, Pollard pedig a szárnysegéd. Win Shareben senki sem mérhető hozzá, és szerzett pontokban is csak Fulks, de ő meg hatékonyságban és csapatsikerekben is messze elmaradt. Az első hely egyértelmű, viszont a további sorrend már nem ennyire.

Nálam a kétszeres Hack-a-GM MVP Bob Feerick szorul az 5. helyre, mert az ő egyéni statisztikái a legkevésbé kiemelkedőek, illetve a Washington Capitols sikeressége szerintem inkább a játékrendszernek köszönhető, elvégre 5 játékos átlagolt 11 és 13 pont között. Bob Davies és Joe Fulks egyaránt olyan csapatban játszottak, ahol jelen volt egy másik kiemelkedő játékos is, Max Zaslofsky viszont egyedüli sztárként volt a jól teljesítő Chicago Stags legértékesebb játékosa. Emiatt nálam Zaslofsky a második. Davies és Fulks között mindkét irányba lehet érvelni, elvégre előbbi a ligaelső jelöltje, de nem egyértelmű első opció, míg utóbbi egy domináns pontgép egy negatív mérleggel záró csapatban. Most én inkább Davies felé húzok a szervezőkészsége miatt, illetve nem vagyok arról meggyőződve, hogy Fulks extrém magas dobásszáma nem-e volt kontraproduktív, főleg úgy, hogy játszott mellette egy sokkal hatékonyabban dolgozó Ed Sadowski is.

Az 1948/1949-es Hack-a-GM MVP sorrend:

1. George Mikan (Minneapolis Lakers)

2. Max Zaslofsky (Chicago Stags)

3. Bob Davies (Rochester Royals)

4. Joe Fulks (Philadelphia Warriors)

5. Bob Feerick (Washington Capitols)

The real MVP: 1950

Adatok forrása: basketball-reference