Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy az NBA elődjének számító BAA második, 1947/1948-as szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.

The real MVP: 1947

A BAA 1947/1948-as szezonjának 8 csapat vágott neki, miután az első idényt követően 4 is búcsút intett a ligának, s pótlásul csak 1 érkezett. Mivel kevesebb lett a résztvevő, így a 60 meccs helyett csak 48-at játszott mindenki az alapszakaszban. A két konferenciába egyaránt 4-4 csapat került, a 48 mérkőzés pedig úgy jött össze, hogy mindenki 8 alkalommal játszott a saját konferenciájában szereplő 3 csapattal, míg 6 alkalommal a másik 4-gyel. A meccsek 72,7-es pontátlagot hoztak. Támadásban a Chicago Stags (75,8 pont) és a Boston Celtics (68,8 pont) jelentették a két szélsőértéket, míg védekezésben a St. Loius Bombers kapta a legkevesebbet (69,5 pont), illetve a Providence Steamrollers a legtöbbet (80,7 pont). A játékosok átlagosan 28,4%-kal dobtak mezőnyből, ami 0,5%-os javulást jelentett az első idényhez képest, míg a büntetőket 67,5%-kal értékesítették. Utóbbi 3,4%-os fejlődést jelent az 1946/1947-es idényhez viszonyítva.

Minden idők egyik legszorosabb versenyfutását hozta az alapszakasz. Nyugaton a St. Louis Bombers végzett az első helyen 29–19-es mérleggel, míg a másik 3 csapat egyaránt 28–20-at hozott. A rájátszás előtt tartottak egy előselejtezőt, ahol a Chicago Stags legyőzte a Washington Capitolst, majd a Baltimore Bullets diadalmaskodott a Stags ellen, és ennyi elég volt ahhoz, hogy a Bullets kapja meg a 2., a Stags pedig a 3. kiemelést. (Az igazságérzetem nem tartja teljesen helyénvalónak, hogy a Capitols nem játszott a Bullets ellen, de ezen már késő fennakadni.) Keleten sokkal egyszerűbb volt a helyzet, mivel a Providence Steamrollers egy igazán impozáns 6–42-es mérleggel fejezte be az idényt, nem zavartak sok vizet. A konferenciát 27–21-es mérleggel nyerte a  bajnoki címvédő Philadelphia Warriors, azaz minden nyugati csapat megelőzte a keleti elsőt. A rájátszás hasonló lebonyolításban zajlott, mint az előző idényben, vagyis a két konferencia győztese ezúttal is a döntőbe jutásért játszott egymás ellen. A fináléban végül a Baltimore Bullets és a Philadelphia Warriors csapott össze, a párharcot  – és ezzel a bajnoki címet – 4–2-es összesítéssel nyerte meg a Bullets.

Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.

Carl Braun (New York Knicks)

Egyéni statisztikák: 47 meccs, 14,3 pont, 1,3 gólpassz, 32,3-es FG%, 35,9-es TS%, 6,2-es Win Share

Csapat teljesítménye: 26–22-es mérleg, keleti 2., összességében 6., 3,1-es pontkülönbség

A New York Knicks az alapszakaszban hasonlóan teljesített ebben a szezonban is, mint az 1946/1947-es idényben. A csapat életében a legnagyobb változást a 20 éves hátvéd, Carl Braun jelentette, aki rögtön a Knicks legponterősebb játékosa lett. Személye attól volt különleges, hogy 196 centis magassága ellenére irányítót és dobóhátvédet játszott többnyire. Ebben ma nem lenne semmi meglepő, de ekkoriban nem egy center szaladgált hasonló magassággal. Braun a 6. legjobb pontátlaggal rendelkezett, de az MVP-esélyes mivoltát zárójelessé teszi, hogy csapattársa, Bud Palmer 13 pontot átlagolt 38,3-es TS% mellett, vagyis arról is lehetne vitatkozni, hogy a saját csapatának ő volt-e a legértékesebb tagja. Őszinte leszek, csak azért van itt, mert minden szezon végén 5 főből álló listát szeretnék, és kellett egy ötödik. 

Bob Feerick (Washington Capitols)

Egyéni statisztikák: 48 meccs, 16,1 pont, 1,2 gólpassz, 34-es FG%, 40,1-es TS%, 10,5-es Win Share

Csapat teljesítménye: 28–20-as mérleg, nyugati 2.–4., összességében 2.–4., 2,6-es pontkülönbség

A Capitols végül lemaradt a rájátszásról, de ez legkevésbé Feerick teljesítményén múlt. A regnáló Hack-a-GM MVP hatékonyága ugyan némileg visszaesett az előző szezonjához képest, de a 40,1-es TS% így is a liga harmadik legjobbja volt, míg a 34%-os mezőnymutatója a második.. A Win Share mutató alapján továbbra is ő volt a legjobb, egyedüliként lépte át a 10-es határszámot. Mellette egy 11 és egy 12 pontos játékos kapott nagyobb szerepet a Capitols támadójátékában, de vitathatatlanul ő volt az első opció. Csapatán belül az 1,2-es gólpasszátlaga holtversenyben a legjobbnak számított. Teljesítményével bekerült az All-BAA első csapatába is.

Joe Fulks (Philadelphia Warriors)

Egyéni statisztikák: 43 meccs, 22,1 pont, 0,6 gólpassz, 25,9-es FG%, 33,2-es TS%, 6-os Win Share

Csapat teljesítménye: 27–21-es mérleg, keleti 1., összességében 5., 1,3-es pontkülönbség

A Warriors megnyerte keletet, és továbbra is minden Joe Fulks köré épült. A bajnoki címvédőnél két – látszólag ellentmondásos – jelenséget lehet megfigyelni az 1946/1947-es idényhez képest: az előző évi nullával szemben most már Fulkson kívül két játékos is elérte a 10 pontos átlagot, ugyanakkor a csapat első opciója még több dobást vállalt meccsenként, 29,3-et. Ezzel továbbra is toronymagasan kiemelkedett a ligából, és nem meglepő, hogy 22,1-es átlagával ismét a liga pontkirálya lett. Hatékonysága hagy némi kívánnivalót maga után, mezőnymutatójával bőven a ligaátlag alatt teljesített, míg a TS%-e az 55 listázott játékos közül a 28. legjobb volt. Azt viszont nem lehet elvenni tőle, hogy így is egy alapszakaszban sikeres csapat vezére volt.

Ed Sadowski (Boston Celtics)

Egyéni statisztikák: 47 meccs, 19,4 pont, 1,6 gólpassz, 32,3-es FG%, 40-es TS%, 9,3-es Win Share

Csapat teljesítménye: 20–28-as mérleg, keleti 3., összességében 7., -3,9-es pontkülönbség

A Boston Celtics egyrészt a liga második legrosszabb mérlegével zárt, másrészt viszont annyira nem lógott ki a mezőnyből, a rájátszásból sem söpréssel estek ki. Vezérük a szezon előtt megszerzett Ed Sadowski volt, aki a BAA második szezonjában már a harmadik csapatát fogyasztotta ekkor, teljesítményével viszont továbbra is a liga legjobbjai közé tartozott. A 196 centis, 108 kilós center remekül használta ki a testi adottságait, a harmadik legtöbb pontot átlagolta a harmadik legmagasabb mezőnyszázalékkal, és a 4. legjobb TS% mellett. Centerhez mérten kiemelkedő volt a szervezőkészsége is, 1,6-es gólpasszátlagával az 5. volt a BAA mezőnyében. Rajta kívül csak egy bostoni érte el a 10 pontot, messze kiemelkedett csapatából. A szezon végén a liga első ötösébe is befért.

Max Zaslofsky (Chicago Stags)

Egyéni statisztikák: 48 meccs, 21 pont, 0,6 gólpassz, 32,3-es FG%, 38,7-es TS%, 9,4-es Win Share

Csapat teljesítménye: 28–20-as mérleg, nyugati 2.–4., összességében 2.–4., 2,6-es pontkülönbség

Chicagoban a második szezonra letisztultak szerepek, még egyértelműbben Max Zaslofsky lett a csapat első opciója, mögé pedig megszerezték Stan Miaseket második embernek. Zaslofsky meghálálta a bizalmat, 21 pontos átlagával a liga második legeredményesebb játékosa lett, miközben a Stags a liga legponterősebb csapata maradt vezetésével. Ebben közrejátszott az is, hogy a csapat sztárja kiemelkedő hatékonysággal szerezte pontjait, ugyanis mindkét olyan mutatóból övé volt az 5. legjobb, ami ezt fejezi ki. 9,4-es Win Share mutatója a második legjobb volt az egész ligában. Természetesen bekerült az All-BAA első csapatába is.

Említést érdemelnek még:

Buddy Jeannette: A Baltimore Bullets csapatából egy játékos sem emelkedett ki igazán, 5 (+1 kevés meccsen pályára lépő) játékos is 10 és 12 pont között átlagolt. Jeannette a 10,7 pontos átlagát 45,4-es TS% mellett hozta, amivel a liga legjobbja volt.

John Logan: A ligaelső St. Louis Bombers legeredményesebb játékosa, 13,4 pontot átlagolt 37,7-es TS% mellett, de mellette 3 csapattársa is 10 és 13 pont között termelt, nem emelkedett ki egyértelműen a Bombersből.

Stan Miasek: Zaslofsky mögött második opció volt a Stagsben, de 14,9 pontos átlagával (35,7-es TS%) így is kiemelkedő teljesítményre volt képes, 5. lett a pontlistán. 

Carl Braun esélytelen az MVP-díjra, viszont a többi 4 játékos esetében egyaránt lehet érvelni amellett, hogy miért az illető volt a liga legértékesebb játékosa. Számomra a legnehezebb Joe Fulks teljesítményét megítélni, mert a többiekhez képest pocsék hatékonysággal szerezte a pontjait, ugyanakkor így is egy győztes csapat első opciója volt, viszont a pozitív mérleggel végző együttesek között nem lehet érdemi különbséget tenni győzelmi mutató alapján. Ez az a pont, ami miatt nem adnám szívesen Ed Sadowskinak ezt az elismerést, mert negatív mérleggel zárt a Celtics, viszont az ő teljesítménye tűnik a legsokoldalúbbnak: pontjait hatékonyan szerezte, kivette a részét a játékszervezésből, miközben a 3. legmagasabb Win Share is hozzá köthető. Feerick és Zaslofsky számai nagyon hasonlóak, a legnagyobb különbség közöttük, hogy előbbi mellett két erős, míg utóbbi mellett egy kiemelkedő második opció volt.

Fulksnak nem tudom odaadni a hatékonyság miatt, Sadowski pedig a gyengébb csapatmérleg miatt nem nyerhet nálam, noha mindkettő választás védhető lenne. Marad Feerick és Zaslofsky. Előbbi hatékonyabb volt, utóbbi több pontot szerzett, ráadásul szintén hatékonyan. Win Shareben az első két helyen végeztek, viszont érdekesség, hogy az 1,1-es különbség a védekező oldalon mutatott teljesítményből adódik, Feerick 3-as értékével szemben Zaslofsky „csak” 1,7-et tud felmutatni. A játékszervezésben betöltött szerep szintén érdekes, ugyanis a Stags meccsenként 9, míg a Capitols csak 6,4 gólpasszt osztott ki, de Feerick mégis kétszer annyi gólpasszt átlagolt, mint riválisa. Ez ugyanakkor a játékrendszerek közötti különbségekből is fakadhat. A hatékonyságra visszatérnék még egy szempontból: a Stags 29,7%-kal dobott csapatszinten, míg a Capitols csak 27,9%-kal, vagyis Feerick egy rosszabb hatékonysággal működő támadójátéknak volt a legmeghatározóbb és leghatékonyabb eleme. 

A 4,9 pontos különbség nagyon sok, de én ennek ellenére is Feerick felé hajlok inkább. Zaslofsky ellen szól nálam még, hogy Stan Miasek személyében egy nagyon-nagyon erős második opciója volt a Stagsnek, aki jelentős figyelmet generálhatott ahhoz, hogy csapattársa könnyebb helyzetekhez jusson. A Stags támadójátéka rendszerszinten tűnik jobbnak, legalábbis a 9 gólpassz ezt mondatja velem. Nem teljesen korrekt emiatt büntetni egy csapat legjobb játékosát, viszont inkább úgy nézem ezt, hogy Feericket jutalmazom azért, hogy egy támadóoldalon kevésbé hatékonynak tűnő rendszerben is kiemelkedő pontszerző tudott lenni, és ezzel ő értékesebb volt csapata számára, mint Zaslofsky a sajátjának.

Az 1947/1948-as Hack-a-GM MVP sorrend:

1. Bob Feerick (Washington Capitols)

2. Max Zaslofsky (Chicago Stags)

3. Joe Fulks (Philadelphia Warriors)

4. Ed Sadowski (Boston Celtics)

5. Carl Braun (New York Knicks)

The Real MVP: 1949

Adatok forrása: basketball-reference