Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy az NBA elődjének számító BAA első, 1946/1947-es szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.
Az NBA elődje, a BAA az 1946/1947-es szezonnal vette kezdetét. Az első idénynek 11 csapat vágott neki. Közülük 6 a keleti, 5 pedig a nyugati konferenciában kapott helyet a 60 mecces alapszakasz során. Mindenki mindenkivel 6 alkalommal találkozott. Átlagosan 67,8 pontot szerzett egy csapat. A legeredményesebb a Chicago Stags volt, akik 77 pontot szereztek meccsenként, míg a liga legpontszegényebb csapata a Boston Celtics volt 60,1-es átlagával. A pálya másik oldalán a Washington Capitols védelme zárt a legjobban, átlagosan 63,9 pontot engedtek az ellenfeleiknek, míg a Providence Steamrollers a 74,2 pontos átlagával a legtöbb pontot engedő védekezéssel bírt. Az alacsony pontátlagokban közrejátszott, hogy még nem volt támadóidő, illetve a csapatok átlagosan 27,9%-os mezőnymutatóval szerezték pontjaikat. A büntetőket 64,1%-kal értékesítették, viszont ennél is szembeötlőbb, hogy csak 6,9 gólpasszt osztottak ki az első szezonban. A lepattanózást még nem kezdték el feljegyezni.
A Red Auerbach vezette Washington Capitols 49–11-es mérlegével letarolta a ligát. A rájátszásba mindkét konferenciából 3-3 csapat jutott be, viszont annak a lebonyolítása mai szemmel minimum érdekesnek hat. Az első nehézséget az okozta, hogy a nyugati konferencia élén a Chicago Stags és a St. Louis Bombers egyaránt 38–22-es mérleggel zárt, és el kellett dönteni, hogy a rájátszás első körében melyik csapat legyen erőnyerő a keleti Capitols mellett. A Stags és a Bombers megmérkőzött egymással, hogy eldöntsék az első hely sorsát. Az összecsapást – és így a kiemelést – hosszabbítás után a Stags nyerte 73–66-ra. (Az alapszakasz során a Bombers nyerte a párharcot 4–2-re, de ez nem számított.) A további lebonyolítás még érdekesebb, ugyanis az első kör egyik párhacában a két konferencia második helyezettje, míg a másikban a két harmadik csapott össze. Ezt tovább tetézte, hogy a döntőbe jutásért az egyik ágon a két párharcból továbbjutó csapatok játszottak, míg a másikon a két konferencia győztese, vagyis a Capitols és a Stags. Kisebb meglepetésre az utóbbi csapat jutott tovább 4–2-vel, majd a fináléban ugyanilyen összesítéssel kakaptak a Philadelphia Warriors ellen. (Extrém furcsaság, hogy csak ez a két párharc tartott 4 nyert meccsig, a másik „elődöntő” 2 győztes találkozóig ment.) Érdekesség, hogy az alapszakaszban a Capitols 5–1-et hozott a Stags ellen, ahogyan a Stags is 5–1-et a Warriors ellen. Már ekkor megmutatkozott, hogy a rájátszás teljesen más műfaj, mint az alapszakasz.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Ernie Calverley (Providence Steamrollers)
Egyéni statisztikák: 59 meccs, 14,3 pont, 3,4 gólpassz, 29,3-es FG%, 34,4-es TS%, 5,5-es Win Share
Csapat teljesítménye: 28–32, keleti 4., összességében 7., -1,7-es pontkülönbség
A Steamrollers felemás teljesítménnyel zárta az idényt, ugyanis lemaradtak a rájátszásról, illetve ők kapták átlagban a legtöbb pontot, de Ernie Calverley üde színfoltja volt a csapatnak. A 178 centi magas, 65 kilós hátvéd az egész BAA 6. legjobb pontszerzője volt, de amivel igazán kitűnt, az a 3,4 gólpassza. Toronymagasan vezette a ligát előkészítésekben, a második helyezett 2,3-et hozott, és mindössze 8 játékos érte el az 1,5-es átlagot. Teljesítményével bekerült az All-BAA második csapatába is. Az MVP-esélyeit ugyanakkor nemcsak az csökkenti, hogy nem sikerült csapatát a rájátszásba vezetnie, hanem az is, hogy 3 csapattársa is 12 pont fölött átlagolt, vagyis komoly segítséget kapott.
Bob Feerick (Washington Capitols)
Egyéni statisztikák: 55 meccs, 16,8 pont, 1,3 gólpassz, 40,1-es FG%, 45,3-es TS%, 18,6-es Win Share
Csapat teljesítménye: 49–11, ligaelső, 9,9-es pontkülönbség
A Capitols letarolta a ligát, ők dobták átlagban a második legtöbb pontot, miközben a legkevesebbet kapták, Red Auerbach már ekkor megmutatta, hogy képes összerakni egy remek védekezést. Csapata legjobbja a 190 centis hátvéd-kiscsatár Bob Feerick volt, aki a második legtöbb pontot átlagolta a ligában, miközben ő volt az egyetlen, aki elérte a 40%-os mezőnymutatót. Rajta kívül csak 3 játékos érte el a 33%-ot, nem kicsit számított kiemelkedőnek a hatékonysága. A TS%-e hasonlóan impozáns, 3%-ot vert a másodikra, 5,9%-ot a negyedikre. Természetesen helyet kapott a liga első ötösében. Teljesítményét egy 10 és két 12 pontos játékos segítette.
Joe Fulks (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 60 meccs, 23,2 pont, 0,4 gólpassz, 30,5-es FG%, 38,1-es TS%, 16,3-es Win Share
Csapat teljesítménye: 35–25, keleti 2., összességében 4., 3,4-es pontkülönbség
A Philadelphia Warriors tipikus egyemberes csapat volt, minden Fulks köré épült. A 196 centis erőcsatár annyi dobást vállalhatott el, amennyit csak akart. Meccsenként 26 alkalommal kísérletezett átlagosan, miközben 10 alkalommal odaért a büntetővonalra is. Mindkét kategóriában toronymagasan ő volt az első, előbbiben 19,2-et, utóbbiban 6,8-et átlagolt a második helyezett. Mindez nem csökkenti az érdemeit, mivel messze ő átlagolta a legtöbb pontot, és ez valóban győzelmeket jelentett, legalábbis ezt mondatja a 16,3-es Win Share, aminél magasabb értéket csak Feerick hozott. Nem meglepő, hogy helyet kapott a BAA első csapatában. (Ugyan nem számít bele az értékelésbe, de az idény végén bajnoki címet ünnepelhetett, a döntőben pedig 26,2 pontot átlagolt.)
Ed Sadowski (Toronto Huskies, Cleveland Rebels)
Egyéni statisztikák: 53 meccs, 16,5 pont, 0,9 gólpassz, 36,9-es FG%, 42,4-es TS%, 11,8-es Win Share
Csapat teljesítménye (Rebels): 30–30, nyugati 3., összességében 6., -0,9-es pontkülönbség
Ed Sadowski a liga egyik első olyan játékosa volt, akit elcserélt a csapata. 1946. december 16-án a Toronto Huskies a Cleveland Rebelshez postázta a 196 centis, 108 kilós centert. Torontoban mindössze 10 meccsen lépett pályára, de azokon 19,1 pontot átlagolt. A Huskies a liga egyik leggyengébb csapata volt, Sadowski meccsein 2–8-as mérleget hoztak. A Rebels egy stabil középcsapatnak számított, akik végül 30–30-as mérleggel jutottak be a rájátszásba, köszönhetően Sadowski és Frankie Baumholtz kettősének. A center érkezése jót tett csapattársának is, aki a csere előtt 11,2 pontot átlagolt, míg utána 15,8-et. Sadowski harmadik helyen zárt Win Share-ben és a pontlistán is, miközben övé volt a második legmasabb mezőnymutató és TS% is. Érdekes viszont, hogy nem ő került be valamelyik All-BAA csapatba, hanem Baumholtz (14 pont, 34,2-es TS%, 3,8-es Win Share).
Max Zaslofsky (Chicago Stags)
Egyéni statisztikák: 61 meccs, 14,4 pont, 0,7 gólpassz, 32,9-es FG%, 38,4-es TS%, 9,6-es Win Share
Csapat teljesítménye: 39–22, nyugati 1., összességében 2., 3,7-es pontkülönbség
A Chicago Stags rendelkezett a liga legjobb támadójátékával. A csapat vezére a 21 éves Zaslofsky volt, aki az 5. legjobb mezőnyszázalékkal rendelkezett, miközben a 5. legtöbb pontot átlagolta. A 188 centis dobóhátvédnek érdemi segítsége is akadt, ugyanis két csapattársa is 10 pont felett átlagolt. (Egyikük 12,7-et.) Az ő esetében a legerősebb MVP-érvet az jelenti, hogy a nyugati első helyezett legeredményesebb játékosa volt, ugyanakkor azon a meccsen, ahol eldőlt, hogy ők lesznek az elsők, mindössze 2/23-as mezőnymutatót hozott össze. Az alapszakaszban nyújtott teljesítményével bekerült a liga első ötösébe.
Említést érdemelnek még:
Stan Miasek: 14,9 pontot átlagolt 33,8-es TS% mellett, a Defensive Win Share (DWS) kategóriáját pedig 5,7-es értékkel vezette, ugyanakkor csapata, a Detroit Falcons mindössze 20–40-es mérleggel zárt.
Fred Scolari: a Capitols irányítója 12,6 pontot átlagolt és Miasekhez hasonlóan ő is azzal tűnt ki, hogy DWS-ben előkelő helyen végzett, 4,6-es értékével 5. volt a ligában. (Ugyanakkor két csapattársa is előtte végzett ebben.)
Úgy gondolom, hogy a tényleges verseny kétszereplős, Feerick és Fulks közül kell kiválasztani, hogy ki volt az 1946/1947-es idény legértékesebb játékosa. Calverley a gyengébb csapatmérleg és a többiekhez képest pocsék hatékonysága miatt rögtön kiesik az esélyesek közül. Sadowski egyéni statisztikái lenyűgözőek, ugyanakkor Baumholtz személyében egy nagyon komoly második opció is volt mellette, ráadásul ők sem teljesítettek sokkal jobban, mint Calverley csapata. Zaslofsky főleg a jó csapatmérleg miatt van itt, de a Washingtonnal még sikeresebb Feerick egyénileg is jobb számokat hozott, mint ő. Fulks pedig a liga pontkirálya, akinek a domináns teljesítménye elég volt ahhoz, hogy a 4. legjobb mérleggel fejezzék be a szezont. Már az első idényben felmerül a klasszikus dilemma: kiemelkedő egyéni teljesítmény vagy a legjobb csapat legjobb játékosa érdemli meg inkább az MVP-címet?
Feerick mellett szól, hogy sokkal hatékonyabban szerezte a pontjait, mint bárki más a ligában, míg Fulks mellett a pontkirályi címén kívül azt lehet felhozni, hogy elhanyagolható segítséget kapott, főleg riválisához képest. Mindkét választás védhető, innentől pedig egyéni ízlés kérdése. Nálam most Feerick a nyerő, mivel egyénileg sokkal hatékonyabb, csapatszinten pedig sokkal sikeresebb volt, és a segítői ellenére is egyértelműen ő tűnik a legmeghatározóbb elemnek az 1946/1947-es Capitolsból, ha úgy próbálok gondolkodni, hogy csak az alapszakasz lezárásáig elérhető tudással rendelkezem. Utólag már könnyebb lenne azt mondani, hogy annak a csapatnak a legértékesebb tagja Red Auerbach volt, míg a rájátszás miatt Fulks a liga legjobbja, de ezt a díjat Feerick kapja.
Az 1946/1947-es Hack-a-GM MVP sorrend:
- Bob Feerick (Washington Capitols)
- Joe Fulks (Philadelphia Warriors)
- Ed Sadowski (Toronto Huskies, Cleveland Rebels)
- Max Zaslofsky (Chicago Stags)
- Ernie Calverley (Providence Steamrollers)
Az 1947/1948-as szezonról itt olvashattok.
Adatok forrásai: basketball-reference
