Az elmúlt bő egy évtized az NBA-ben mások mellett annak a narratívának a megerősödéséről is szólt, hogy egyre jobban elmosódnak a posztok közötti határok, és sokkal inkább a csapaton belül betöltött szerepekről érdemes beszélni. A játékszervezés terhe egyre kisebb mértékben nehezedett az irányítókra, sokkal inkább a wing sztárokra hárult ez a feladat is, ugyanakkor ez a tendencia némileg visszafordulni látszik, mert a fiatal irányítók egy új generációja kopogtat a sztárra válás ajtaján, néhányan már be is léptek a legszűkebb elitbe, de fel kell tenni a kérdést: megéri köréjük építkezni?
Az NBA-ben néhány esettől eltekintve arra van szükség a bajnoki címhez, hogy a csapatban legalább egy korszakos játékos pattogtasson. Akadnak persze kivételek, mint a Pistons 2004-es győzelme, ahol „csak” öt nagyon jó játékos illeszkedett egymás mellé az elképzelhető legjobb módon, de ők minden érdemük elismerése mellett is a kivételt erősíti szabályt képezték. Chauncey Billups vezér volt és megérdemelten lett a 2004-es finálé legértékesebb játékosa, de mégsem úgy gondolunk rá, mint az a játékos, aki köré felépült az a bajnokcsapat, hanem úgy tekintünk rá, mint az egyik nélkülözhetetlenül fontos elem.
Hogyha végigtekintünk az NBA bajnokcsapatain, akkor azt látjuk, hogy nem túl sok olyan volt, amit egy irányító köré építettek fel. Időben nem kell olyan sokáig visszamenni ahhoz, hogy ilyet találjunk, elvégre a Warriors Stephen Curry köré épült fel, és ebből három bajnoki cím is született, ugyanakkor azt már meg lehet kérdőjelezni, hogy mennyiben volt ő legfontosabb elem ezeknél a bajnoki címeknél. 2017-ben és 2018-ban egyaránt Kevin Durant lett a döntő legértékesebb játékosa, míg 2015-ben Andre Iguodala, és egyedül az utóbbit lehet komolyan vitatni, és azt mondani, hogy Curry jobban megérdemelte volna. Gyors érvelés, hogy miért kellett volna Currynek 2015-ben nyernie: legutóbb 1990-ben Isiah Thomas volt arra képes, hogy irányítóként a legtöbb pontot és a legtöbb gólpasszt is átlagolja a bajnoknál a nagydöntőben, és rajtuk kívül is csak Magic Johnson (1987) és Jo Jo White (1976) tudta ezt végrehajtani erről a posztról.
Curry azonban nem nyert, így egészen 2007-ig kell visszamenni, hogy irányító posztról Finals MVP-t találjunk, ekkor Tony Parker nyert. Nem szeretném Parker győzelmét elvitatni, mert nagyon hatékonyan játszott támadásban a Cavaliers elleni fináléban, de azért mellékesen azt megjegyezném, hogy abban a sorozatban Tim Duncan vezette gólpasszokban a Spurst. A 2007-es bajnok egyébként kiváló példa arra is, hogy nem feltétlenül a legtöbb pontot szerző játékos köré épül egy csapat, és nem is feltétlenül mindig az kapja meg a bajnoki címmel véget érő párharc során a legértékesebb játékosnak járó díjat, de azt szerintem kár lenne vitatni, hogy Duncan és Parker közül ki köré épült inkább ez a csapat – az már érdekesebb, de hasonlóan fölösleges vita lenne, hogy Duncan vagy Gregg Popovich volt-e a fontosabb elem. Ezen logika mentén szerintem el lehet mondani, hogy később a Warriors is inkább Curry köré épült, mintsem Durant köré, hiába lett utóbbi kétszer is a döntő legértékesebbje.
Curry előtt azonban csak két irányítóról lehet jó szívvel elmondani azt, hogy köréjük bajnokcsapatot lehetett építeni: Isiah Thomas és Magic Johnson. Ha a Pistons 1989-es és 1990-es bajnoki címe közül csak az egyik születik meg, akkor még amellett is lehetne érvelni, hogy jókor voltak jó helyen, mert Magic Johnson és Larry Bird csapatai már nem, míg Michael Jordan csapata még nem állt készen arra, hogy végigmenjen a rájátszáson, így kifizetődött a fizikális stílusok, de kétszer is nyertek, úgyhogy ezt a narratívát nem érzem erősnek. Ez egyértelműen Thomas csapata volt, még ha Joe Dumars talán alulértékelten nagy szerepet is játszott a sikereikben, de az, hogy ’89-ben Dumars lett a döntő MVP-je, még nem jelenti azt, hogy nem Thomas köré épült fel a csapat.
Thomas talán az NBA történetének egyetlen klasszikus értelemben vett irányítója, aki köré fel lehetett húzni egy bajnokcsapatot.
Az erőteljesen szubjektív, hogy ki kit tekint klasszikus irányítónak, de ha végignézünk azokon, hogy Thomas előtt milyen egyesek köré lehetett felépíteni bajnokcsapatot, akkor máris kevésbé elrugaszkodott ez a kijelentés. Nagyon messzire nem kell menni, Magic Johnson a Lakersszel ötször is nyert 1980 és 1988 között, és ugyan az első címeknél még meg lehetett kérdőjelezni, hogy köréje, vagy inkább Kareem Abdul-Jabbar köré épültek azok a csapatok, 1987-ben és 1988-ban már minden kétséget kizárólag ez az ő csapata volt, még ha utóbbinál James Worthy is lett a Finals MVP. Magic azonban a legkevésbé sem klasszikus értelemben vett irányító, szó szerint elég csak ránézni, az elmúlt évekig unikálisnak számított az, ha egy 206 centis játékos irányítóként szerepel. Johnson egy olyan unikornis volt, aki évtizedekkel megelőzte a korát, és olyan tempót diktált a csapatával, ami a mai ligában is átlagon felüli sebességnek számítana.
1979-ben Dennis Johnson lett a döntő legértékesebbje, de akkor a Sonicsban még inkább dobóhátvédett játszott, annak a csapatnak Gus Williams volt az irányítója – bár az is igaz, hogy Johnson felelt inkább a szervezésért, de mégsem lehet rámondani, hogy köréje épült volna a csapat. 1976-ban Jo Jo White lett a döntő legjobbja, de a Celtics sem egyértelműen őrá épült, John Havlicek és Dave Cowens is hasonlóan fontos szerepet töltött be náluk. 1969-ben pedig Jerry West volt az első, aki megkapta a döntő legértékesebbjének járó díjat, de egyrészt a Lakers kikapott, másrészt ebben a szezonban ő is dobóhátvédként szerepelt.
Lehet ezzel vitatkozni, de az NBA-ben talán a legértékesebb egyéni elismerés, amit el lehet nyerni, az a nagydöntő MVP-címe, mivel ez egyrészt azt jelenti, hogy bajnokságot nyert az illető csapata (Jerry West kivételével), másrészt pedig azt, hogy egy (valamilyen minőségű) szavazóbizottság szerint ő tette ezért a legtöbbet. Eddig 53 alkalommal osztották ki ezt az elismerést, és mindössze 12 játékos volt képes arra, hogy egynél többször hazavigye ezt a díjat. A csúcstartó Michael Jordan 6 győzelemmel, viszont ami a mostani téma miatt az igazán lényeges, hogy Magic Johnson az egyetlen irányító, aki egynél többször tudott a döntő legértékesebbje lenni, ő háromszor nyert.
Ha egy pillanatig nem ragaszkodunk a posztok szerinti beskatulyázáshoz, és kicsit aktuálisabb felfogásban gondolkodunk, akkor érdemes azt megnézni, hogy milyen magasak a döntők legértékesebb játékosai. A már említett West, White, Dennis Johnson, Billups és Parker mellett még hárman tudtak 198 centinél alacsonyabb testmagassággal döntő MVP-k lenni: 1974-ben John Havlicek, 1989-ben Joe Dumars és 2006-ban Dwyane Wade. Parker 2007-es győzelme óta sorozatban 14 díj landolt legalább 198 centi magas játékos kezében, és az elmúlt 11 díjból 10 került két méternél is magasabb kosaras kezébe, Andre Iguodala az egyetlen kivétel.
Fel lehet hozni érvként, hogy 1969 előtt nem osztották ki a díjat, és Bob Cousy lehet, hogy egyszer-kétszer meg is kapta volna az elismerést a Celtics menetelése során, viszont a díj kései bevezetése inkább arra volt hatással, hogy így nem Bill Russell, hanem Michael Jordan áll a legtöbb győzelemmel, és nem véletlen, hogy arról a Russellről nevezték el a díjat, aki sosem kaphatta azt meg. A hőskori NBA-t a Celtics dominanciája előtt is inkább a wingek és a magasemberek uralták, időrendben Joe Fulks, George Mikan, Dolph Schayes és Paul Arizin.
Már így is az indokoltnál messzebb mentem vissza az időben, ugyanakkor ez megmutatja, hogy irányító köré csak nagyon különleges esetben lehet bajnokcsapatot építeni, pláne a triplavonal bevezetése óta. Egyértelműen kijelenteni, hogy ez valakinek is összejött a liga történetében, mindössze három játékos kapcsán lehet, Isiah Thomas esete ráadásul elég egyszerű is, mert ő szimplán csak minden idők egyik legjobbja volt a maga posztján, de Magic Johnson és Stephen Curry ügye már egyáltalán nem ilyen egyszerű, mert előbbi a liga történetének (egyik) legjobban passzoló játékosa volt, és emellett egy erőcsatár magasságával rendelezett, míg utóbbi minden kétséget kizárólag a liga történetének legjobb triplázója, mindkettőjüket egy olyan készség helyezett mások fölé, amit senki sem tudott hozzájuk mérhető szinten reprodukálni. A múlt egyértelműen arra enged következtetni, hogy nem érdemes irányító köré csapatot építeni, kivéve akkor, ha van egy olyan tehetsége a csapatnak, mint Curry vagy Johnson. Curry számára ugyan sokáig tartott eljutnia arra a szintre, amit végül meg tudott ütni, ugyanakkor az a készség, ami különlegessé tette, már a kezdetektől fogva látható volt.
Hogy mindez miért érdekes? Egyszerűen azért, mert egyre több csapat kezd el egyértelműen egy irányító köré építkezni, hiába mondatja azt a múlt, hogy ez csak a legkivételesebb esetekben vezethet sikerre. Luka Doncic és Trae Young is fiatal kora ellenére évek óta óta All-Star szinten játszik, és idén Ja Morant, Darius Garland, LaMelo Ball és Dejounte Murray is odaért erre a szintre. Igaz, hogy utóbbi kettő utólag került csak az All-Star gála kiválasztottjai közé, jól jött nekik néhány sérülés és formahanyatlás, de egyre inkább úgy tűnik, hogy az irányítók egy új generációja arra készül, hogy a hatalma alá vonja az NBA-t. Az ígéretes irányítók sora közel sem ér véget velük, Tyrese Haliburton, Cole Anthony és Tyrese Maxey is szintet lépett erre a szezonra, ahogyan az újoncok közül Cade Cunningham és Josh Giddey is komoly potenciált villantott rövid idő alatt. Nem szabad megfeledkezni a felemás szezont futó De’Aaron Foxról és a még mindig csak 26 éves D’Angelo Russellről sem, ahogyan a sérüléséből felépülő Jamal Murrayről, illetve a problémáiból talán kilábaló Ben Simmonsról sem. Utóbbi négyes esetében azért már elég erős a gyanú, hogy nem lesznek sikeres csapatban első opciók, de ettől még ők is a viszonylag fiatal irányítók sorát gyarapítják.
Lassan minden második csapatra jut egy nagy potenciállal rendelkező irányító, akik közül ugyan biztosan nem fogják mindannyian beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, és néhányukról már most is el lehet könyvelni, hogy hol lehet a plafon, cserébe sokuk esetében érthető, hogy miért esik beléjük egy egész franchise, miért köteleződnek el amellett, hogy fel lehet húzni köréjük egy bajnoki címet elérő csapatot. Nem elhanyagolható szempont, hogy a játékosfejlesztésnek sokkal nagyobb a szerepe, sokkal inkább eredményre tud vezetni, mint mondjuk 30-40 évvel ezelőtt, ezért nehezebb is lemondani egy tehetséges kosarasról, nehezebb nem belelátni egy igazán magas potenciált, és nehezebb őszinte választ találni a felmerülő kérdésekre. Ő lesz a következő Magic Johnson? Ő lesz a következő Stephen Curry? Ő lesz az újabb Isiah Thomas? Megéri irányító köré csapatot építeni?
Nehéz eldönteni, hogy valóban megéri-e abban reménykedni, hogy fel lehet építeni valamelyikük köré egy bajnokcsapatot. A wingek azon generációja (LeBron James, Kevin Durant, Kawhi Leonard, Giannis Antetokounmpo), akik az elmúlt évtizedet mehgatározták, még bőven az aktív éveikben járnak, és van köztük olyan is (Giannis), akiről az is elképzelhető, hogy 7-8 év múlva is hasonlóan meghatározó és megkerülhetetlen tényező lesz, mint most. Azt sem szabad elfelejteni, hogy nem csupán az irányítóknál kopogtat egy új generáció, hanem a wingeknél is, Jayson Tatum, Jaylen Brown és Brandon Ingram már All-Star is volt, de Anthony Edwards, Miles Bridges, Mikal Bridges és Scottie Barnes is sztárpotenciállal rendelkezik, bár kétségkívül a fiatal irányítók sora most előrébb jár és mélyebb is. Mindeközben Nikola Jokic és Joel Embiid legjobb évei ideális esetben még csak most kezdődtek el, ráadásul a dobóhátvéd poszt kihalása ellen is elég sokat tehet a következő években Devin Booker, Zach LaVine, Donovan Mitchell és Shai Gilgeous-Alexander. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az irányító posztról korábban már bizonyító és bajnoki címeket nyerő Curry is még mindig itt van, és van egy olyan érzésem, hogy ő és a Warriors sem tett még le arról, hogy újra bajnoki címet nyerjenek.
Ahogyan arról már szó esett, korábban mindössze négyszer fordult elő, hogy a nagydöntőben egy irányító átlagolja a győztes csapatnál a legtöbb pontot és a legtöbb gólpasszt is. Noha nagyon nem szerencsés egy egész alapszakasz során nyújtott teljesítményt összevetni azzal, hogy ki mit tudott felmutatni egy 4-7 meccsből álló párharc során, mégis érdemes megjegyezni, hogy az utolsó négyest leszámítva a legtöbb fent említett fiatal irányító vagy vezeti a csapatát pontban és gólpasszban is, vagy legalább megvan benne a potenciál, hogy egy napon így tegyen.
Korábban is elég sok példát láthattunk arra, hogy egy irányító az alapszakaszban tudja cipelni a csapatát a hátán, egyszerre elbírja a pontszerzés és a játékszervezés terhét, de ez a rájátszásra már nem elég. Nem kell túlságosan messzire menni, elég csak Damian Lillardra, Russell Westbrookra vagy John Wallra gondolni, de az sincs még olyan távol, amikor Deron Williams tündökölt hasonló szerepben. Ha egy lépést még hátrébb teszünk, akkor felvillanhat Steve Nash, Jason Kidd, Allen Iverson, Gary Payton vagy John Stockton sziluettje is, akik önerőből nem tudtak bajnoki címre vezetni egy csapatot sem, noha a liga történetének legnagyszerűbb irányítói közé tartoznak. (Az részletkérdés, hogy Iversont irányítónak vagy dobóhátvédnek tekintjük.) Kiddnek és Paytonnak végül meglett az aranygyűrű, és különösen Kidd nagy szerepet is játszott ebben, de annak a csapatnak már messze nem ő volt a legfontosabb alakja, nem köré épült a 2011-es Mavericks. Chris Paul még becsülettel próbálkozik a Sunsnál, és az esetében még mindig lehet amellett érvelni, hogy ő a csapata legfontosabb eleme, és akár bajnoki címre is vezetheti őket, de nem kizárt, hogy neki sem fog ez összejönni, és ő is azon kiváló irányítók sorát fogja erősíteni, akik sosem nyertek bajnoki címet.
Az elmúlt 31 évben nem véletlenül lett csak kétszer a nagydöntő legértékesebb játékosa egy irányító, mivel ezt a korszakot a wingek uralták, illetve három olyan center (Hakeem Olajuwon, Shaquille O'Neal, Tim Duncan), akik talán mindannyian beférnek a liga történetének 10 legjobb játékosa közé, de az első 20-ba egészen biztosan. Rajtuk kívül olyan játékosok határozták meg ezt az időszakot, mint Michael Jordan, Scottie Pippen, Kobe Bryant, Dirk Nowitzki és Paul Pierce, illetve a már említett James, Durant, Leonard és Antetokounmpo még most is itt vannak, ahogyan az irányító posztról kitűnő Curry is – azzal talán nem lövök mellé, ha azt mondom, hogy ők is mind All-Time a 30 legjobb játékos közé tartoznak, de a Top 40 elég biztosnak tűnik.
Nagy általánosságban is igaz, hogy történelmi szinten is kiváló játékosok kellenek a legtöbb esetben a bajnoki címhez, ugyanakkor arról fogalmunk sincs, hogy a mostani fiatal irányítógeneráció tagjai hol fognak végezni az ilyen rangsorokon. Ezek eleve félig-meddig önbeteljesítő dolgok, elvégre a bajnoki címek is generálják azokat a narratívákat, hogy az abban legnagyobb szerepet játszó játékosok mennyire jók történelmi viszonylatban, és jelenleg csak teljesen értelmetlen spekulációkat lehet arról gyártani, hogy hol fognak tartani 10-15 év múlva ezek az irányítók. Az is lehet, hogy ennyi idő múlva valóban azt állíthatjuk, hogy megéri irányítók köré építkezni, mert bajnoki címeket eredményezhet, de azt akkor nem rájuk fogjuk érteni, hanem olyanokról, akik még nincsenek is a ligában. Tulajdonképpen ez az egész, ami elhangzott, értelmetlen a maga nemében, és talán csak arra jó, hogy felhívja arra a figyelmet, hogy több és több csapat annak ellenére indul el azon az úton, hogy irányító köré próbáljon meg bajnokcsapatot felépíteni, hogy ez korábban csak kivételes esetekben vezetett sikerre.
Végül azt is érdemes kiemelni, hogy az irányítók új generációjából többen a Magic-féle vonalat erősítik abban az értelemben, hogy nem az adottságaik, hanem a készségeik miatt szerepelnek ezen a poszton. Ide tartozik Doncic, Ball, Cunningham és Giddey is, illetve legutoljára, amikor játszani láttuk, szintén ezt a sort igyekezett erősíteni Simmons is. Megkérdőjelezhető, hogy bármelyikük is eljut valaha is arra a szintre, mint amit a Lakers egykori kiválósága megütött, elvégre ő rögtön az első szezonjában kulcsszerepet játszott egy bajnoki cím megszerzésében, de Johnsonhoz hasonlóan ők is unikornisok a maguk posztján. Amennyiben közülük valaki köré sikerül felhúzni egy bajnoki címet, vagy akár többük köré is, akkor az inkább annak a jele lesz, hogy a posztok egyre jobban elmosódnak, mert egy olyan két méter feletti játékszervezővel is el lehet érni a legnagyobb sikereket, akit nem Magic Johnsonnak hívnak, és mégis kimondva irányítót játszik, de ha a Young-Morant-Garland féle, klasszikus irányítóalkatú játékosok vonala érvényesül inkább, akkor az vagy annak lehet a jele, hogy korszakos játékost látunk, és/vagy annak, hogy eljöhet az irányítók valódi kora az NBA-ben, talán először annak a történetében.
Fotó: Steve Reed / The Associated Press
