Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 14., 1959/1960-as idénye végén a játékosok szavazatai alapján Wilt Chamberlain érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.
Az 1959/1960-as szezon során 8 csapat küzdött a bajnoki címért, akiket két 4 csapatos konferenciába osztottak be. Az alapszakasz lebonyolítása némiképp változott az előző évekhez képest. Az előző évek 12 meccse helyett 13 alkalommal találkoztak a csapatok a konferencián belüli 3 riválissal, míg a másik 4 csapat ellen továbbra is 9-9 meccset vívtak, azaz összesen 75 meccset játszott mindenki a korábbi 72 helyett. Keleten változatlanul dominált a Boston Celtics, 59–16-os mérlegükkel 10 meccset vertek a második Philadelphia Warriors csapatára, míg 13 győzelemmel előzték meg a 46–29-es mérlegével nyugatot megnyerő St. Louis Hawkst. Utóbbi csapat egyedüliként ért el pozitív győzelem-vereség mutatót a konferenciájában.
A rájátszás lebonyolításánál megőrizték a néhány évvel korábban bevezetett 2–4–4-es formátumot, azaz az első kör 2 győzelmig tartott, ahol a konferenciák másodikjai és harmadikja küzdöttek meg azért, hogy melyikük játszhat az első ellen egy 4 nyert meccsig tartó párharcot. Keleten a Philadelphia Warriors 2–1-es összesítéssel jutott tovább a Syracus Nationals csapata ellen, majd 6 meccsig húzták a Boston Celtics ellen. Nyugaton a 3. Minneapolis Lakers 2–0-ra verte az alapszakaszban 2. helyen záró Detroit Pistonst, majd 7 meccsre kényszerítették az alapszakaszban náluk 20 győzelemmel többet jegyző St. Louis Hawkst. A döntőbe így végül a két alapszakaszelső jutott be, még ha nehezebb úton is, mint azt várni lehetett. A finálé is kiélezett párharcot hozott, a Hawks háromszor is egyenlíteni tudott, de végül a Celtics lett a bajnok, miután a 7. összecsapást behúzták 122–103-ra.
Az 1958/1959-es idényhez képest ismét nagyot ugrott a játékosok hatékonysága, 39,5% helyett 41%-kal tüzeltek mezőnyből. A büntetők ugyanakkor nem estek olyan jól, 75,6%-ról 73,5%-ra estek vissza a játékosok. A pontátlag jelentős mértékben növekedett, 108,2 után 115,3-et hoztak a csapatok, ami nemcsak a jobb mezőnymutatónak, hanem a több dobáskísérletnek is köszönhető volt, a meccsenkénti 102,3 kísérlet 108,7-re emelkedett. A több dobás, illetve a több kosár több lepattanóhoz és gólpasszhoz is vezetett: előbbi kategóriában 70-ről 73,5-re nőtt az átlag, míg utóbbiban 19,6-ről 22,6-re. Mindenezk fényében is érdemes azt vizsgálni, hogy miként emelkedtek az egyes játékosok átlagai.
A Boston Celtics 124,5-es átlagával a liga legponterősebb együttesének bizonyult, míg a legkevesebb pontot a Minneapolis Lakers átlagolta, meccsenként 107,3-et. (Az idény végén mégis egyetlen meccsen múlt, hogy nem találkoztak a döntőben.) A legekvesebb pontot a St. Louis Hawks védelme engedte, 110,7-et, míg a legtöbbet a New York Knicks, 119,6-et. A legjobb pontkülönbséggel nem meglepő módon a Boston Celtics végzett, átlagosan 8,3 pontot vertek ellenfeleikre. A legrosszabbal pedig a Cincinatti Royals zárt, -6,3-essel.
A szezon végén a játékosok megszavazták maguk között, hogy szerintük ki volt az alapszakasz legértékesebbje, és az előző évekhez hasonlóan ismét az első hármat kellett megnevezniük. Az első helyezett 5, a második 3, a harmadik 1 pontot kapott. A díjat a 49 első helyezést és 270 pontot begyűjtő Wilt Chamberlain kapta meg, őt pedig 15 első szavazattal és 186 ponttal Bill Russell követte. Bob Pettit 106 ponttal állhatott fel a virtuális dobogó alsó fokára. Összesen 7 játékos lett legalább egy szavazónál első, és további 7 játékos kapott legalább egy második vagy harmadik helyezést. Mindegyik csapatnak volt legalább egy olyan játékosa, aki kapott szavazatot, és egyedül a Boston Celticsnél fordult elő, hogy 3 játékos is kapjon voksot. Tőlük Bob Cousy a 4., Tom Heinsohn a 10. pozíciót kaparintotta meg, és mindketten kaptak első helyes szavazatot.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, illetve mennyire volt megérdemelt a győztes elismerése, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Elgin Baylor (Minneapolis Lakers)
Egyéni statisztikák: 70 meccs, 41 perc, 29,6 pont, 16,4 lepattanó, 3,5 gólpassz, 42,4%-os mezőnymutató, 48,9-es TS%, 11,5-es Win Share, 25,2-es PER
Csapat teljesítménye: 25–50-es mérleg, nyugati 3., összességében 7., -4,2-es pontkülönbség
A Minneapolis Lakers nagyon gyenge alapszakaszt futott, köszönhetően annak is, hogy támadásban Elgin Baylor volt az egyetlen kiemelkedő opciójuk. Ugyan Dick Garmaker (11,7 pont) és Hot Rod Hundley (12,8 pont, 5,3 lepattanó, 4,6 gólpassz) is All-Star lett a csapatból, de ez inkább volt nyugat gyengeségének köszönhető, egyikük sem nyújtott igazán kiemelkedő teljesítményt. Baylor egyénileg káprázatos számokat hozott, 3. helyen zárt a pontlistán, 4-en a lepattanózók versenyében, míg 3,5 gólpasszával is a 16. legjobbnak számított. 11,5-es Win Share mutatójával az 5., 25,2-es PER-jával a 2. lett az NBA mezőnyében. A Lakers viszont mindössze 25 meccset nyert az alapszakaszban, egyedül a Cincinatti Royals csapatát tudták megelőzni. Baylor All-Star és az All-NBA első csapat tagja lett, továbbá az MVP szavazás 5. helyezettje 40 ponttal.
Wilt Chamberlain (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 46,4 perc, 37,6 pont, 27 lepattanó, 2,3 gólpassz, 46,1%-os mezőnymutató, 49,3-es TS%, 17-es Win Share, 28-as PER
Csapat teljesítménye: 49–26-os mérleg, keleti 2., összességében 2., 2,6-es pontkülönbség
A Philadelphia Warriorsnál komoly változások voltak 1959 nyarán: a csapat új edzője a korábbi nagyszerű centerük, Neil Johnston lett, akinek a visszavonulásával hatalmas űr keletkezhetett volna a csapatban, amennyiben nem tudták volna ledraftolni Wilt Chamberlaint a területi választási jog segítségével. Chamberlain viszont jött, látott, és győzött, legalábbis az alapszakaszban. Az előző szezonban 30–42-es mérleggel záró csapat 2. lett a ligában, újdonsült centerük pedig nemcsak az Év Újonca díjat nyerte meg, hanem az MVP-címet is. Óriási csúccsal lett pont- és lepattanókirály, illetve magabiztosan nyerte a Win Share és PER kategóriákat is. Minden egyéni elismerést besöpört, amit csak lehetett, 270 ponttal és 49 első helyezéssel lett MVP. A legtöbb segítséget az egyaránt All-Star Paul Arizin és Tom Gola (15 pont, 10,4 lepattanó, 5,5 gólpassz) nyújtotta neki.
Bob Pettit (St. Louis Hawks)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 40,2 perc, 26,1 pont, 17 lepattanó, 3,6 gólpassz, 43,8%-os mezőnymutató, 51-es TS%, 11,5-es Win Share mutató, 23,7-es PER
Csapat teljesítménye: 46–29-es mérleg, nyugati első, összeségében 3., 2,7-es pontkülönbség
A Hawks letarolta nyugatot, 16 győzelmet vertek a 2. Detroit Pistons csapatára. Továbbra is Bob Pettit húzta őket, de Cliff Hagan is komoly teljesítményt tett le az asztalra, ahogyan az egy évvel korábban megszerzett Clyde Lovellette (20,8 pont, 10,6 lepattanó) is egyre jobban megtalálta a helyét a csapatban. Mindhárom játékos All-Star lett, de nem fért kétség hozzá, hogy a liga első ötösébe is beszavazott Pettit volt csapata legértékesebb játékosa, noha Hagan azért nagyon megközelítette őt. 26,1 pontos átlagával a 4., 17 lepattanós teljesítményével pedig a 3. helyen zárt a liga vonatkozó rangsorában. 51-es TS%-ével a 8., 11,5-es Win Share mutatójával a 4., 23,7-es PER-jával a 3. volt a mezőnyben. 106 pontjával az MVP-szavazás 3. helyezettje.
Bill Russell (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 74 meccs, 42,5 perc, 18,2 pont, 24 lepattanó, 3,7 gólpassz, 46,7%-os mezőnymutató, 49,6-es TS%, 13,8-es Win Share, 20,1-es PER
Csapat teljesítménye: 59–16-os mérleg, ligaelső, 8,3-es pontkülönbség
Bostonban ugyanaz a nóta szólt, mint az ezt megelőző szezonokban: csapatszinten mindenki a hátukat nézte, egyénileg Bill Russell, Bob Cousy és Bill Sharman (19,3 pont 50,6-es TS% mellett) is kiemelkedőt nyújtott, és akkor a házi pontkirály Tom Heinshont (21,7 pont, 10,6 lepattanó) még nem is említettem. Utóbbit leszámítva mindannyian All-Starok és All-NBA csapattagok lettek. Noha egyedül Cousy került be a liga első ötösébe, mégis Russell van itt, mivel úgy gondolom, hogy ő gyakorolta a nagyobb hatást a csapatára, csak pechjére egy Wilt Chamberlain kiszorította őt a liga első ötöséből. 24 lepattanós átlagával a 2. lett a ligában, 3,7 gólpasszával a 12., míg 18,2 pontjával a 17. 13,8-es Win Share mutatója a 2. legmagasabb volt az NBA mezőnyében, azon belül a 8,9-es Defensive Win Share mutatója a legjobbnak számított. Az MVP-szavazás 2. helyezettje, 186 pontot gyűjtött be.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 75 meccs, 36,5 perc, 22,5 pont, 12,8 lepattanó, 3,4 gólpassz, 40,1%-os mezőnymutató, 49,6-es TS%, 9,5-es Win Share, 20,5-es PER
Csapat teljesítménye: 45–30-as mérleg, keleti 3., összességében 4., 2,6-es pontkülönbség
A Celtics és a Warriors árnyékában kicsit a radar alatt mozgott a Syracuse Nationals keleten, de így is nagyszerű alapszakaszt futottak. Támadójátékuk két emberre épült, Dolph Schayes és George Yardley (20,2 pont, 7,9 lepattanó) párosára. Mindketten All-Starok lettek, ahogyan Larry Costello (14 pont, 5,5 lepattanó, 6,3 gólpassz) is, közülük pedig Schayes befért a liga második ötösébe is. 22,5 pontjával a 7., 12,8 lepattanójával a 8. helyet kaparintotta meg a ligában. 9,5-es Win Share mutatója a 8. legmagasabb volt, 20,5-es PER-ja pedig a 9. Az MVP-szavazáson holtversenyben a 8. helyen zárt 6 ponttal.
Említést érdemel még:
Paul Arizin (Philadelphia Warriors): Chamberlain mögött a Warriors második opciója, 22,6 pontot és 8,3 lepattanót átlagolt, miközben pontjait 49,2-es TS% mellett szerezte. All-Star.
Bob Cousy (Boston Celtics): A Celtics támadásainak agya, 19,4 pontot és 9,5 gólpasszt átlagolt, utóbbival a liga legjobbja. All-Star, az All-NBA első csapat tagja, az MVP-szavazás 4. helyezettje 66 ponttal.
Cliff Hagan (St. Louis Hawks): Pettit mellett a Hawks másik támadógépe, 24,8-es átlagával a liga 5. legeredményesebb pontszerzője. 10,7 lepattanót és 4 gólpasszt is hozzátett meccsenként, 9,3-es Offensive Win Share mutatójánál senki sem hozott jobbat. All-Star, az MVP-szavazás 14. helyezettje 1 ponttal.
Gene Shue (Detroit Pistons): a 30–45-ös mérleggel záró Detroit Pistons legjobbja, 22,8 pontot, 5,5 lepattanót és 3,9 gólpasszt átlagolt. A pontlistán 6., a gólpasszlistán 11. lett, 8,5-es Win Share mutatója pedig a 12. legmagasabb volt. All-Star és az All-NBA első csapat tagja, 7 pontjával az MVP-szavazás 7. helyezettje.
Jack Twyman (Cincinatti Royals): 19–56-os mérlegével messze a liga legrosszabb csapata volt a Royals, és ezen az sem változtatott, hogy Twyman parádézott egyénileg. 31,2 pontjánál többet csak Chamberlain átlagolt, és ezen kívül 8,6 lepattanót, valamint 3,5 gólpasszt is hozzátett csapata teljesítményéhez. All-Star, a liga második ötösének tagja, az MVP-szavazás 6. helyezettje 8 ponttal.
A szemfülesek észrevehették, hogy egyedül a New York Knicks csapatából nem emeltem ki senkit sem, noha 27–48-as mérlegüknél két csapat is gyengébbet hozott. Jó egyéni teljesítményekből náluk sem volt hiány, Willie Naulls (21,4 pont, 14,2 lepattanó), Richie Guerin (21,8 pont, 6,8 lepattanó, 6,3 gólpassz) és Kenny Sears (18,5 pont, 13,7 lepattanó) is szép számokat hozott. Az egyik problémám velük, hogy egyikük sem emelkedett ki egyértelműen, míg a másik dolog, ami miatt nem választottam közülük, hogy a többiek vagy sokkal jobb teljesítményt nyújtottak náluk egyénileg (Baylor, Twyman), vagy pedig csapatszinten sikeresebbek voltak (Shue és Schayes kettősétől felfelé mindenki).
Az első 5 között egyedül Wilt Chamberlain szerepeltetésénél érzem azt, hogy megkérdőjelezhetetlen, és ez egy erős érv abba az irányba, hogy neki ítéljem a blog nem túl rangos elismerését. Paul Arizin és Tom Gola személyében két kiemelkedően jó csapattársa is volt, de ahhoz nem férhetett kétség, hogy Chamberlain érdemli meg a legjobban az első 5 közötti tagságot. Bill Russell helyét is biztosnak érzem, noha erős érveket lehet amellett felhozni, hogy esetleg Bob Cousy legalább olyan értékes volt csapata számára, mint a center. Innentől lefelé viszont nehezebb döntések születtek, mint elsőre látszik. Bob Pettit mellett ugyanis ebben a szezonban végérvényesen kinőtte magát Cliff Hagan is, és el tudom fogadni, ha valaki szerint már ő volt a Hawks számára az értékesebb. Dolph Schayes esetében a viszonylagosan mérsékelt statisztikák okoznak bennem kétségeket, Gene Shue komoly kihívója volt a szememben, de a Nationals és a Pistons mérlegei között fennálló szakadék miatt Schayes lett a befutó. Szintén elgondolkodtatott, hogy Elgin Baylor vagy Jack Twyman érdemelne meg inkább egy helyet az élbolyban, és végül a jobb fejlett statisztikai mutatók, a több lepattanó és a kicsivel több győzelem döntött előbbi javára.
Újabb fejtörést okoz, hogy mi legyen az 5 kiválasztott között a sorrend, és nem tartom elvetendő gondolatnak, hogy amellett tegyem le a voksom, hogy az előző bekezdésben megejtett felsorolás legyen a tényleges rangsor is. Némi ellentmondás van abban, hogy Chamberlain és Russell között a látványosabb statisztikákat hozó játékost választom, míg Schayes és Baylor között a jobb csapatteljesítményt elérőt. Amellett nem szeretnék elmenni, hogy Chamberlain mekkora változást jelentett a Warriors életében az 1958/1959-es szezonhoz képest, és ezt most tudom díjazni. Schayes és Baylor esetében pedig nemcsak a mérlegek közötti jelentős különbség döntött, hanem az is, hogy Schayes és a Nationals ezt egy láthatóan erősebb konferenciában érte el.
Az 1959/1960-as Hack-a-GM MVP sorrend:
- Wilt Chamberlain (Philadelphia Warriors)
- Bill Russell (Boston Celtics)
- Bob Pettit (St. Louis Hawks)
- Dolph Schayes (Syracus Nationals)
- Elgin Baylor (Minneapolis Lakers)
Összesített eredmények (táblázatok)
Adatok forrásai: basketball-reference
