Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 15., 1960/1961-es idénye végén a játékosok szavazatai alapján Bill Russell érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.
Az 1959/1960-as szezon során is 8 csapat küzdött a bajnoki címért, akiket két 4 csapatos konferenciába osztottak be. Az előző évhez képest ismét növelték a mérkőzések számát, 75 helyett már 79 összecsapásból állt az alapszakasz az egyes csapatok számára; a konferencián belüli riválisokkal 13, míg az azon kívüli ellenfelekkel 10 mérkőzést játszott mindenki. A Boston Celtics továbbra is uralta Keletet, 57-22-es mérlegüknek köszönhetően 11 meccsel előzték meg a 2. Philadelphia Warriorst, de a Nyugati éllovas St. Louis Hawks csapatára is rávertek 6 meccset. Ezen a 3 csapaton kívül más nem is ért el 50%-os mérleget, lefelé viszont egyedül a New York Knicks lógott ki nagyon, ők 21-58-cal zártak.
A rájátszás lebonyolításában egy aprócska változtatást eszközöltek az 1959/1960-as idényhez képest: továbbra is a konferenciák 2. és 3. csapatai mérkőztek meg egymással azért, hogy utána összecsapjanak a konferencia győztesével, viszont már nem 2, hanem 3 nyert meccsig tartottak ezek a párharcok. Keleten kisöpörte Wilt Chamberlain Philadelphia Warriorsát a Syracuse Nationals, hogy aztán 4-1-re vérezzenek el a Boston Celtics ellen a döntőbe jutásért, míg nyugaton a szezon előtt Minneapolisból Los Angelesbe költöző Lakers 5 meccsen múlta felül a Detroit Pistonst, hogy aztán az előző évhez hasonlóan ismét 7 meccsen bukjanak el a St. Louis Hawks ellen, így végül ismét Celtics-Hawks finálét rendeztek. 1960-ban 7 meccsen döntöttek a bajnoki cím sorsáról, egy évvel később viszont sokkal simábban, 4-1-re tudott nyerni a Celtics.
Az 1959/1960-as idényhez képest tovább javult a játékosok hatékonysága, 41% helyett már 41,5%-kal céloztak a mezőnyből, ugyanakkor a büntetőket egy hajszálnyival rosszabbul értékesítették, 73,5% helyett 73,3%-kal. A csapatok pontátlaga növekedett, 115,3-ről 118,1-re, és ebben nemcsak a javuló hatékonyság játszott közre, hanem az azt előidéző jobb labdajáratás is, a gólpasszátlag 22,6-ről 24,2-re nőtt. Részben ugyanennek lehet betudni, hogy a lepattanók száma enyhén csökkent, 73,5-ről 73,3-re. A legjobb támadószekciót a Syracuse Nationals tudhatta a magáénak, meccsenként 121,3 pontot szereztek, míg a legkevésbé ponterős a New York Knicks volt, akik átlagosan 113,7 pontig jutottak. Az övék volt a legrosszabb pontkülönbség is, átlagosan 6,4 ponttal kaptak többet, mint amennyit szereztek, míg a másik végletet a Boston Celtics képviselte, ők 5,6 ponttal múlták felül ellenfeleiket. Utóbbi csapaté lett holtversenyben a legjobb védelem, mellettük a Los Angeles Lakers is 114,1 pontot kapott meccsenként, míg ebben a Cincinatti Royals zárt az utolsó helyen a 121,3 kapott pontos átlagával.
A szezon végén a játékosok megszavazták maguk között, hogy szerintük ki volt az alapszakasz legértékesebbje, és az előző évekhez hasonlóan ismét az első hármat kellett megnevezniük. Az első helyezett 5, a második 3, a harmadik 1 pontot kapott. A díjat a 35 első helyezést, valamint 213 pontot begyűjtő Bill Russell nyerte el, megelőzve Bob Pettit (125 pont) és Elgin Baylor (116 pont) kettősét. 18 játékos kapott legalább egy szavazatot, és közülük 10 végzett legalább egy valakinél az első helyen. Minden csapatnak volt legalább egy pontszerzője, és egyedül a New York Knicks játékosai közül nem kapott senki sem első helyezést, pontot viszont hárman is. Mellettük a Celtics volt a másik csapat, ahonnan 3 kosarasra is voksoltak, ráadásul Russell mellett Bob Cousy és Tom Heinsohn is gyűjtött be első helyezéseket.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, illetve mennyire volt megérdemelt a győztes elismerése, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Elgin Baylor (Los Angeles Lakers)
Egyéni statisztikák: 73 meccs, 42,9 perc, 34,8 pont, 19,8 lepattanó, 5,1 gólpassz, 43%-os mezőnymutató, 49,8-es TS%, 14,8-es Win Share, 28,2-es PER
Csapat teljesítménye: 36-43-as mérleg, nyugati 2., összességében 5., -0,1-es pontkülönbség
A Lakers tovább tudott fejlődni az 1960/1961-es idényben, és azon túl, hogy új otthonra leltek Los Angelesben, a drafton is sikerült elhalászniuk egy csiszolatlan gyémántot Jerry West személyében. A csapat újdonsült irányítója rögtön 17,6 pontot, 7,7 lepattanót és 4,2 gólpasszt átlagolt, ami önmagában sokkal több segítség volt, mint amennyit az előző évben Elgin Baylor kapott, de az atletikus kiscsatár is töretlenül fejlődött, aminek eredményeként a 2. lett a pontlistán, 4. a lepattanózók rangsorában, illetve a 8. legnagyobb gólpasszátlag is az ő nevéhez fűződött. A PER különösen értékelte a játékát, ebben a kategóriában a 28,2-es értékével vezette a ligát, de Win Share mutatóban is 3. lett, miután külön-külön támadásban és védekezésben is az övé lett az 5. legmagasabb érték. Az egyéni elismerések sem kerülték el, meghívták az All-Star gálára, bekerült a liga első ötösébe, míg a játékostársak szerint ő volt a szezon 3. legértékesebb játékosa, az MVP szavazáson 116 pontot és 10 első helyezést gyűjtött be.
Wilt Chamberlain (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 79 meccs, 47,8 perc, 38,4 pont, 27,2 lepattanó, 1,9 gólpassz, 50,9%-os mezőnymutató, 51,9-es TS%, 18,8-es Win Share, 27,8-es PER
Csapat teljesítménye: 46-33-as mérleg, keleti 2., összességében 3., 0,9-es pontkülönbség
A keleti 2. helyezett Warriorsnál az előző szezonhoz képest a legfőbb változás az volt, hogy a csapat veterán sztárja, Paul Arizin egy újabb évvel idősebb lett, de ez ekkor még nem látszott meg a számain, noha az előző szezonban már Chamberlain átvette tőle a stafétát. A másodéves center statisztikáit mai ésszel nehéz értelmezni (ezt még le fogom írni párszor a következő éveknél is), pont- és lepattanóátlagával is a liga fölé tornyosodott, ráadásul 4,8%-ot javítva az előző évi mezőnymutatóján ő lett a legpontosabban célzó játékos is a ligában. A Warriors viszont így sem tudott fejlődni, annak ellenére nyertek 3 meccsel kevesebbet, hogy a programban 4 találkozóval több szerepelt. Chamberlain 18,8-es Win Share mutatójával messze felűlmúlt mindenkit, támadásban 2., védekezésben 3. lett. A szezon közben All-Star lett, az idény végén bekerült az All-NBA első csapatába, az MVP szavazáson pedig a 4. helyen zárt, miután 3 első helyezést, illetve 81 pontot kapott.
Bob Pettit (St. Louis Hawks)
Egyéni statisztikák: 76 meccs, 39,8 perc, 27,9 pont, 20,3 lepattanó, 3,4 gólpassz, 44,7%-os mezőnymutató, 51,1-es TS%, 14,9-es Win Share, 25,2-es PER
Csapat teljesítménye: 51-28-as mérleg, nyugati 1., összességében 2., 3,6-es pontkülönbség
Sorozatban ötödször végzett nyugat élén a St. Louis Hawks ebben az idényben, és szokás szerint Bob Pettit volt a a vezérük, bár Cliff Hagan és Clyde Lovellette (22 pont, 10,1 lepattanó) személyében nagyon komoly segítséget is kapott. Pettit persze így is messze kiemelkedett közülük, elvégre a 4. legtöbb pontot, illetve a 3. legtöbb lepattanót átlagolta, és a Win Share mutató is azt mutatja, hogy rendkívül komoly hatással volt a mérkőzések alakulására, 14,9-es értékével a 2. helyen zárt a ligában. A kortársak annak rendje és módja szerint el is ismerték az ő teljesítményét, a kötelező jellegű All-Star meghívó mellett a liga első ötösében is helyet kapott, míg az MVP szavazáson a 14 első helyével és 125 pontjával a 2. helyen zárt.
Oscar Robertson (Cincinatti Royals)
Egyéni statisztikák: 71 meccs, 42,7 perc, 30,5 pont, 10,1 lepattanó, 9,7 gólpassz, 47,3%-os mezőnymutató, 55,5-es TS%, 13,2-es Win Share, 25,9-es PER
Csapat teljesítménye: 33-46-os mérleg, nyugati 4., összességében 7., -3,4-es pontkülönbség
A Cincinatti Royals Oscar Robertson megszerzésével belenyúlt a tutiba, és azt követően, hogy az előző két évben a liga pofozógépei voltak, nem sokon múlt, hogy bejussanak a rájátszásba is. Ez a változás teljes mértékben Robertsonnak tudható be, mert Jack Twyman (25,3 pont, 8,5 lepattanó) hiába szállította korábban is a nagyszerű statisztikákat, vele egyedül nem mentek sokra. Az, hogy végül a gyengébb nyugaton is lemaradtak a rájátszásról, nagyban köszönhető annak is, hogy azon a 8 mérkőzésen, amin nem állt rendelkezésre a Nagy O, mindössze 1-7-es mérleget tudtak felmutatni, és így is csak egy meccsel maradtak el a 3. Pistons mögött. A 22 éves, 196 centi magas hátvéd közel állt ahhoz, hogy tripla-duplát átlagoljon, de legalább ennyire lenyűgöző, hogy ő lett a liga leghatékonyabb pontszerzője is, 55,5-es TS%-ét senki sem tudta felülmúlni. Robertson átlagolta a legtöbb gólpasszt, 3. helyen zárt a pontlistán és a PER rangsorban, továbbá övé lett a 4. legnagyobb Win Share érték, 13-as Offensive Win Share mutatójával pedig vezette a ligát. All-Star lett, bekerült az All-NBA első csapatába, az MVP szavazáson az 5. lett 7 első hellyel, valamint 70 ponttal, és nem meglepő módon ő lett az Év Újonca.
Bill Russell (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 78 meccs, 44,3 perc, 16,9 pont, 23,9 lepattanó, 3,4 gólpassz, 42,6%-os mezőnymutató, 45,4-es TS%, 13-as Win Share, 18,1-es PER
Csapat teljesítménye: 57-22-es mérleg, ligaelső, 5,6-es pontkülönbség
Ahogyan a korábbi években, úgy az 1960/1961-es idényben is a Celtics hátát nézte a liga többi része, és továbbra is elképesztő nevekből álló csapattal igázták le a riválisokat. 6 játékosuk átlagolt legalább 15 pontot, közülük a legtöbbet Tom Heinsohn (21,3 pont, 9,9 lepattanó), akit az örökifjú játékmester, Bob Cousy követett. Ebben az egyvelegben töltött be különleges szerepet Bill Russell, akitől nem volt szükség arra, hogy 16,9 pontnál többet szerezzen, így viszont az energiáit a védekezésre tudta öszpontosítani, aminek az eredménye egy 11,3-es Defensive Win Share mutató lett: ezt talán úgy lehet a leginkább kontextusba helyezni, hogy a 2. Bob Pettit 6,5-et ért el. Ehhez jött a 2. helyezés a lepattanózók rangsorában, de a pont- és a gólpasszlistán is megcsípte a 18. helyezést. Nem meglepő módon All-Star lett, míg a játékostársak szavazatai alapján ő lett az idény MVP-je, miután 35 sporttársa szavazta őt a legértékesebbnek, és összesen 213 pontot gyűjtött be. Az újságíróknál viszont ez sem volt elegendő ahhoz, hogy az All-NBA első csapatába szavazzák, náluk Wilt Chamberlain került oda, így az a faramuci helyzet állt elő, hogy az MVP csak a liga második ötösébe fért be.
Említést érdemel még:
Paul Arizin (Philadelphia Warriors): Chamberlain mögött a Warriors második opciója, 23,2 pontot és 8,6 lepattanót átlagolt. All-Star, az MVP-szavazáson egyetlen pontot begyűjtve holtversenyben a 16. helyen zárt.
Bob Cousy (Boston Celtics): 18,1 pontot és 7,7 gólpasszt átlagolt a kor szupercsapatában, amelynek még mindig ő volt az egyik agya. All-Star lett, bekerült a liga első ötösébe, az MVP-szavazáson a 6. lett 17 ponttal és 2 első helyezéssel.
Cliff Hagan (St. Louis Hawks): Bob Pettit legfőbb segítője, 22,1 pontos, 9,3 lepattanós és 4,9 gólpasszos átlagaival a liga egyik legsokoldalúbb kosarasa. All-Star, az MVP-szavazás 14. helyezettje 3 ponttal.
Bailey Howell (Detroit Pistons): a 34-45-ös mérleggel záró Pistons egyik vezére (a másik Gene Shue), 23,6 pontot és 14,4 lepattanót átlagolt. Meghívták az idényfelező gálára, a szezon végén pedig a 9. legértékesebb játékos lett 9 ponttal és 1 első helyezéssel.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals): a 38-41-es mérleggel záró Nationals vezére, 23,6 pontot, 12,2 lepattanót és 3,7 gólpasszt átlagolt. All-Star lett, bekerült a liga második ötösébe, az MVP-szavazáson a 8. helyet kaparintotta meg 12 ponttal és 1 első helyezéssel.
A finalistákat két csoportba tudnám osztani: az egyikbe kerül Oscar Robertson és Elgin Baylor, akik gyengébb mérleggel záró csapatokban értek el kiváló statisztikákat. Úgy gondolom, hogy úgy igazságos, ha kettejük között dől el a 4. és az 5. helyezés. A maguk nemében mindketten kivételes számokat hoztak, és a magasabb Win Share mutató az, ami miatt nálam Baylor kerül előrébb. Innentől viszont érdekesebb lesz a dolog, mert jön a másik csoport, amiben olyan játékosok kaptak helyet, akik az egyéni statisztikák mellett csapatszinten is nagyszerűen teljesítettek, és Wilt Chamberlain ugyan kiugrik innen, de az esetében él a gyanú, hogy a számai ha nem is üresek, de valamennyire felfújtak voltak. Noha minden meccsen pályára lépett, így is egy olyan csapatot húzott, ami csak 0,9 ponttal tudta átlagosan felülmúlni az ellenfeleit – erről nem kizárólag ő tehet, de egy MVP csapatától talán elvárt lehet, hogy csapatszinten is domináns teljesítményt nyújtsanak, és mivel a Warriors esetében ez nem történt meg, így Chamberlain a 3.
Pettit és Russell között nagyon nehéz különbséget tennem, mert mindketten a saját csapatukban megkereülhetetlen szerepet töltöttek be, ugyanakkor ez a szerep erősen különbözött. Amíg Pettit számára a pontszerzés jelentett kiemelt feladatot, addig Russellnek a védekezésben kellett a csapat alfájának és ómegájának lennie. Russell ellen szól, hogy milyen minőségi keretben kapott helyet, ugyanakkor Pettitnek is akadt két egészen kiemelkedő csapattársa Cliff Hagan és Clyde Lovellette személyében. Ami miatt Russell felé húzok, az egyrészt a jobb csapatmérleg, másrészt az, hogy mennyire nagyra tartom a védekezésben nyújtott teljesítményeket. Ez a két játékos zárt a liga első két helyén Defensive Win Share-ben, Russell viszont a 11,3-es mutatójával mindenkit a földbe döngölt, Pettit is „csak” 6,5-del zárt. A döntéshozatalban az is segített, hogy a valódi szavazáson is ez lett a sorrend, azt viszont szeretném leszögezni, hogy érzésem szerint közelebb álltak egymáshoz ebben a szezonban, mint amit a pontszámok mutattak.
Az 1960/1961-es Hack-a-GM MVP sorrend:
- Bill Russell (Boston Celtics)
- Bob Pettit (St. Louis Hawks)
- Wilt Chamberlain (Philadelphia Warriors)
- Elgin Baylor (Minneapolis Lakers)
- Oscar Robertson (Cincinatti Royals)
Összesített eredmények (táblázatok)
Adatok forrásai: basketball-reference
