Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 13., 1958/1959-es idénye végén a játékosok szavazatai alapján Bob Pettit érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.

The real MVP: 1958

Az 1958/1959-es szezon során 8 csapat küzdött a bajnoki címért, akiket két 4 csapatos konferenciába osztottak be. Az alapszakasz lebonyolítása nem változott az előző évekhez képest. Mindenki 12 alkalommal találkozott a konferencián belüli 3 riválisával, míg a másik 4 csapat ellen 9-9 meccset vívtak, azaz összesen 72 meccset játszott mindenki. Keleten a Boston Celtics kiemelkedett a mezőnyből, 52–20-as mérlegüknek köszönhetően 12 győzelemmel gyűjtöttek többet, mint a második New York Knicks. Nyugaton a St. Louis Hawks dominált a 49–23-as mutatójával, és a liga erőviszonyairól mindent elmond, hogy az eddig említett 3 csapaton kívül senki sem érte el az 50%-os győzelmi rátát.

A rájátszás lebonyolításánál megőrizték az előző szezon előtt bevezetett 2–4–4-es formátumot, azaz az első kör 2 győzelmig tartott, utána viszont 4 nyert meccsig mentek a párharcok. Keleten a New York Knicks a Syracuse Nationals csapatával küzdött meg azért, hogy a Celtics ellen játszhassanak a döntőbe jutásért, és a 35–37-es alapszakaszmérleg ellenére a Nationals 2–0-ra nyert. A második körben 7 meccsig vitték a Boston ellen, sőt, az utolsó találkozón 8 ponttal vezettek a nagyszünetben, de végül 5 ponttal alulmaradtak. Nyugaton a 33–39-cel záró Minneapolis Lakers 2–1-re legyőzte a 28–44-et hozó Detroit Pistonst, majd kisebb meglepetésre 1–2-ről verték 4–2-re a St. Louis Hawks gárdáját. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy a Hawks kezdő irányítója, Slater Martin még az első meccsen megsérült, és ezt követően kihagyta a párharc további részét.) 1959-ben először rendeztek a liga történetében Celtics–Lakers finálét, ugyanakkor a döntő elég egyoldalúan alakult, a Boston söpréssel verte Minneapolis csapatát.

Az 1957/1958-as idényhez képest jelentősen javult a csapatok hatékonysága, 38,3%-ról 39,5%-ra emelkedett a játékosok átlagos mezőnymutatója. A büntetővonalról is pontosabban céloztak a kosarasok, mint egy évvel korábban, ez a mutató 74,6%-ról 75,6%-ra javult. Nem meglepő módon a pontátlag is emelkedett, 106,6-ról 108,2-re, bár ebben az is közrejátszott, hogy a meccsenként elengedett dobások száma is nőtt, 101,9-ről 102,3-re. Mivel ezen a téren kismértékű volt az eltérés, míg a hatékonyság jelentősebben javult, ezért az sem meglepő, hogy a lepattanóátlag 71,7-ről 70-re csökkent. A gólpasszok terén nem történt változás az 1958/1959-es szezon során, ugyanúgy 19,6-et átlagoltak a csapatok, mint egy idénnyel korábban.

A keleti bajnok Boston Celtics átlagolta a legtöbb pontot meccsenként, 116,4-et, míg a nyugati első St. Louis Hawks engedélyezte a legkevesebbet az ellenfeleinek, átlagosan 105,1-et. Mindkét téren a ligautolsó (19–53) Cincinatti Royals jelentette a másik végletet, mindössze 103,1 pontot dobtak meccsenként, viszont 111,9-et átlagoltak ellenük. -8,8-es pontkülönbségük messze a legrosszabb volt a ligában, míg a legjobbat nem meglepő módon a Boston Celtics hozta +6,5-del.

A szezon végén a játékosok megszavazták maguk között, hogy szerintük ki volt az alapszakasz legértékesebbje, és az előző évhez hasonlóan ismét az első hármat kellett megnevezniük. Az első helyezett 5, a második 3, a harmadik 1 pontot kapott. A 82 szavazó közül 59 gondolta úgy, hogy Bob Pettit, a St. Louis Hawks játékosa volt az idény legértékesebb játékosa. A lehetséges 410 pontból 317-et gyűjtött be, ezzel ő lett az 1958/1959-es szezonban az MVP. A második helyet 10 első helyezéssel és 144 ponttal a Boston Celtics centere, Bill Russell gyűjtötte be, míg a képzeletbeli dobogó alsó fokára a 2 első helyezése ellenére is 88 pontot begyűjtő Elgin Baylor állhatott fel. A Minneapolis Lakers ifjú üstököse nem mellékesen az Év Újonca díjat is elnyerte, 85 szavazó közül 73 gondolta úgy, hogy ő volt a legjobb elsőéves. Visszatérve az MVP-díjra, összesen 15 játékos kapott legalább egy szavazatot, közülük pedig 9 legalább egy első helyezést is begyűjtött. 

Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, illetve mennyire volt megérdemelt a győztes elismerése, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.

Paul Arizin (Philadelphia Warriors)

Egyéni statisztikák: 70 meccs, 40 perc, 26,4 pont, 9,1 lepattanó, 1,7 gólpassz, 43,1-es FG%, 51,9-es TS%, 13-as Win Share, 21,9-es PER

Csapat teljesítménye: 32–40-es mérleg, keleti 4., összességében 6., -3-as pontkülönbség

Az 1958/1959-es szezonban megbomlott a korábbi évekre jellemző csapatdinamika a Philadelphia Warriors csapatánál. Az előző 6 évben mindig All-Star Neil Johnston elfogyott erre az évre, összesen 28 meccsen tudott pályára lépni, és akkor sem hozta azt a domináns teljesítményt, mint korábban. Helyét Woody Sauldsberry igyekezett átvenni, aki 15,4 pontot és 11,5 lepattanót átlagolt, aminek köszönhetően All-Star is lett az idény során, de a hatékonysággal (38,1-es TS%) és a pozitív hatás kifejtésével (-0,6-es Win Share) is meggyűlt a baja. A Warriors rájátszásba sem jutott, de ez legkevésbé a csapat másik sztárján múlt, Paul Arizin ugyanis pályafutása legponterősebb idényét futotta, miközben a hatékonyságára sem lehetett panasz. 26,4 pontos átlaga a második legjobb volt a ligában, és hozta mindezt 51,9-es TS% mellett, ami a 3. legjobbnak számított a mezőnyben. 9,1 lepattanója a 15. helyre volt jó. Meccsenként 40 percet kellett pályán töltenie, ami a 3. legtöbb volt a ligában, és ezt nem is tette tétlenül, legalábbis erre utal a 13-as Win Share mutató is, ami szintén a 3. helyre volt elég az NBA mezőnyében. Természetesen All-Star volt, bekerült a liga második ötösébe, míg az MVP-szavazáson az 5. helyen zárt. 39 pontot gyűjtött össze, egy szavazónál került az első helyre.

Elgin Baylor (Minneapolis Lakers)

Egyéni statisztikák: 70 meccs, 40,8 perc, 24,9 pont, 15 lepattanó, 4,1 gólpassz, 40,8-es FG%, 48,8-es TS%, 9,8-es Win Share, 23,6-es PER

Csapat teljesítménye: 33–39-es mérleg, nyugati 2., összességében 5., -1,3-es pontkülönbség

A Minneapolis Lakers néhány évig csak kereste a helyét a ligában George Mikan visszavonulása után, de az 1958-as játékosbörzén rájuk mosolygott a szerencse. Az 1/1-es draftjoggal kiválasztották Elgin Baylort, aki azonnal sztár lett, és akinek a vezetésével rögtön megkaparintották a 2. helyet nyugaton. A Lakers tipikus egy emberes csapat volt a statisztikák alapján az 1958/1959-es idényben, ugyanakkor Baylor mellett Dick Garmaker (13,7 pont) és Larry Foust (12,3 pont, 8,7 lepattanó) is All-Star lett. A showt ugyanakkor vitathatatlanul az újonc kiscsatár vitte, aki nemcsak a csapatát vezette mindhárom fő statisztikai mutatóban, hanem a ligában is az első 10 közé került ezekben a kategóriákban. 24,9 pontja a 4., 15 lepattanója a 3., míg 4,1 gólpassza a 9. legtöbb volt az NBA mezőnyében. PER-ban a 2., Win Share mutatóban a 6., míg TS%-ben a 13. helyen zárt. Az All-Star tagság mellett az All-NBA első csapat tagja is lett, elnyerte az Év Újonca díjat, valamint az MVP-szavazáson az előkelő 3. pozíciót kaparintotta meg. 88 begyűjtött pontjába 2 első helyes voks fért bele.

Bob Pettit (St. Louis Hawks)

Egyéni statisztikák: 72 meccs, 39,9 perc, 29,2 pont, 16,4 lepattanó, 3,1 gólpassz, 43,8-es FG%, 51,9-es TS%, 14,8-es Win Share, 28,2-es PER

Csapat teljesítménye: 49–23-as mérleg, nyugati 1., összességében 2., 3,7-es pontkülönbség

A Hawks letarolta nyugatot, 16 meccsel előzték meg a 2. Lakerst, illetve csak 3 meccsel nyertek kevesebbet, mint a ligaelső Celtics. A csapat két fő pontfelelőse Bob Pettit és Cliff Hagan (lásd: az említést érdemlő játékosoknál) voltak, akiknek a legtöbb segítséget ezen a téren Clyde Lovellette (14,4 pont, 8,6 lepattanó) nyújtotta, míg a labdák elosztásáért Slater Martin (9,7 pont, 4,7 gólpassz) felelt leginkább. Pettit, Hagan és Martin egyaránt All-Star lett, sőt, az utóbbi két játékos kéz a kézben került be a liga második ötösébe, de kétségtelenül Bob Pettit vitte a prímet. 29,2-es átlagával pontkirály lett, és az eredményessége hatékonysággal is párosult, az 51,9-es TS% a 2. legjobb volt. 16,4 lepattanójával a 2. helyen zárt, és még a 3,1 gólpasszával is befért az első 15 közé. 14,8-es Win Share mutatójával és a 28,2-es PER statisztikájával egyaránt vezette a ligát. A szezon végén bekerült a liga első ötösébe, a játékosok pedig őt szavazták meg az idény legértékesebbjének. 317 ponttal és 57 első helyes szavazattal lett az 1958/1959-es idényben az MVP.

Bill Russell (Boston Celtics)

Egyéni statisztikák: 70 meccs, 42,6 perc, 16,7 pont, 23 lepattanó, 3,2 gólpassz, 45,7-es FG%, 49,3-es TS%, 12,9-es Win Share, 20,7-es PER

Csapat teljesítménye: 52–20-as mérleg, ligaelső, 6,5-es pontkülönbség

A Celticsben 5 játékos átlagolt 15,4 és 20,4 pont között, és ők mindannyian hoztak legalább 2 gólpasszt is meccsenként. Nem lehet azt mondani, hogy Red Auerbach csapata ne állt volna több lábon, és még igazából abban sem vagyok biztos, hogy nem-e becsülöm őket alá azzal, ha szupercsapatként hivatkozom rájuk. A kvintettből Frank Ramsey és Tom Heinsohn szorult kicsit háttérbe, őket nem is érték egyéni elismerések az 1958/1959-es szezon során. Bill Russell, Bob Cousy és Bill Sharman ugyanakkor egyaránt All-Star lett, illetve mindhárman bekerültek az All-NBA első csapatba is. Közülük Sharman hozta a legtöbb pontot (20,4), ugyanakkor a másik két úriember nála is nagyobb hatással volt a Celtics játékára. Russell és Cousy közül nehéz kiválasztani a fontosabbat, értékesebbet, mert előbbi a védekezést emelte magas szintre, míg utóbbi a játékszervezést vette a saját vállaira. Mindkét szerep nagyon fontos, viszont összehasonlítani őket olyan, mint az almát a körtével. Ha elfogadjuk, hogy a csapat játékára gyakorolt hatás kifejezésére elégséges mutató a Win Share, akkor Russell tűnik számomra a jobb választásnak, aki 12,9-es mutatójával a 4. lett a ligában, míg ezen belül a 8,2-es Defensive Win Share mutatójával toronymagasan vezette a mezőnyt. 23 lepattanós átlagával lemosott mindenkit. A 12. legjobb TS% mellett 15. lett a pontlistán, míg a gólpasszlistán a 13. pozíciót foglalta el. 2979 lejátszott percével a legtöbbett játszatott kosaras volt. Az MVP-szavazáson 144 ponttal a 2. helyen zárt, 10 szavazó gondolta azt, hogy ő volt az idény legértékesebbje.

Kenny Sears (New York Knicks)

Egyéni statisztikák: 71 meccs, 35,2 perc, 21 pont, 9,3 lepattanó, 1,9 gólpassz, 49-es FG%, 59-es TS%, 13,3-es Win Share, 22,6-es PER

Csapat teljesítménye: 40–32-es mérleg, keleti 2., összességében 3., 0,2-es pontkülönbség

A New York Knicks Richie Guerin és Kenny Sears kettősére építve futott be keleten a 2. helyre, és igazából mindkettejük mellett lehetne érvelni, hogy ő volt csapata számáta az értékesebb. Guerin a sokoldalúságával tűnt ki (18,2 pont, 7,3 lepattanó, 5,1 gólpassz, 50,9-es TS%, 8,4-es Win Share), mégis az a benyomásom, hogy Sears volt az értékesebb kettejük közül. Sears olyan hatékonysággal szerezte a pontjait, amilyet korábban nem látott a liga. Korábban már leírtam, de itt megismételném: Bob Pettit 51,9-es TS%-e a 2. legjobb volt a ligában. Az első Sears volt, 59%-os mutatóval. 49%-os mezőnymutatójával magasan vezette a ligát (Bill Russell 45,7%-kal volt a második), és emellett a büntetőket is kiválóan dobta. Meccsenkénti 8,3 kísérletét 86,1%-os pontossággal értékesítette, amivel a 3. legjobb volt. Szinte megállíthatatlan támadófegyvernek bizonyult, 11,3-es Offensive Win Share mutatójával vezette a ligát, és a 13,3-es összesített mutatójával is 2. volt. Leszedett 9,3 lepattanót is, ezzel a 13. helyen zárt. Guerin és ő is All-Star lett, de csak előbbi játékost jutalmazták All-NBA tagsággal, a második csapatba választották be. Az MVP-szavazáson viszont Sears végzett előrébb, 12 pontjával és 1 első szavazattal a 8. helyen zárt. Guerin 3 ponttal holtversenyben a 11. helyen zárt.

Említést érdemel még:

Bob Cousy (Boston Celtics): A Celtics agya a 30-at betöltve sem lassított, a liga legszűkebben vett elitjébe tartozott. 8,6-es gólpasszátlagával 2,4-et vert a liga második legjobbjára. 20 pontos átlaga a 9. helyre volt jó a ligában, az ehhez tartozó 45,4-es TS% pedig megütötte az elvárt szintet. 8,7-es Win Share mutatója a 9. legmagasabb volt. All-Star, az All-NBA első csapat tagja, az MVP-szavazás 4. helyezettje. 71 pontot és 4 első helyezést gyűjtött be. 

Cliff Hagan (St. Louis Hawks): Bob Pettit legfőbb szárnysegédje, 23,7 pontos átlagával a liga 5. legeredményesebb pontszerzője. 51,6-es TS%-ével a 4. leghatékonyabb pontszerző volt. 10,9 lepattanójával a 9., 3,4 gólpasszával a 10. helyen zárt. 11,7-es Win Share mutatója az 5. helyre tette az NBA vonatkozó ranglistáján. All-Star, a liga második ötösének tagja, az MVP-szavazás 9. helyezettje. 11 pontot és 1 első helyezést gyűjtött be.

Dolph Schayes (Syracuse Nationals): Lehetne érvelni, hogy Sears vagy akár Arizin helyett Dolph Schayes jobban megérdemelné az első 5 helyezés egyikét. Csapatát a liga 4. legjobb mérlegéig vezette (35–37), és a statisztikái is rendben voltak, 21,3 pontot és 13,4 lepattanót átlagolt. Előbbiben 6., utóbbiban 5. helyen zárt a ligában, és a fejlettebb statisztikai mutatók sem festenek rossz képet róla: 9,4-es Win Share mutatója a 7., 21-es PER-ja a 8., míg 48,8-es TS%-e a 14. helyre volt jó a ligában. All-Star, a liga második ötösének tagja, az MVP-szavazás 6. helyezettje 26 ponttal és 1 első hellyel. Sears nálam a csapatmérleggel (+5 győzelem), míg Arizin a jobb egyéni statisztikákkal (-3 győzelem) előzte őt. 

Jack Twyman (Cincinatti Royals): A Royals a liga pofozógépe volt, köszönhetően annak is, hogy az előző szezon végén Maurice Stokes súlyos sérülést szenvedett és vissza kellett vonulnia. Stokes és Twyman neve összeforrt a későbbiekben, utóbbi játékos pedig az egyedüli üde színfoltot jelentette a 19 győzelmig jutó Royals szezonjában. 25,8-es átlagával a 3. helyen zárt a pontlistán, emellett hozott 9,1 lepattanót és 2,9 gólpasszt is. 21,3-es PER-ja a 7. legjobbnak számított, míg a 7,3-es Win Share mutatója a 14. pozícióra volt jó. Twyman All-Star lett, míg a 7 kapott pontjával a 10. helyen zárt az MVP-szavazáson.

George Yardley (Detroit Pistons, Syracuse Nationals): Ekkoriban még ritkaságszámba ment, ha egy sztárt idény közben elcserélnek, Yardley mégis erre a sorsra jutott. 46 meccset játszott a Pistonsban, akiknek a vezére volt a 20,8 pontos és 7,1 lepattanós átlagaival, mégis elcserélték a nála 5 évvel fiatalabb Ed Conlinra. A Nationals csapatában megbízható második opciónak bizonyult Dolph Schayes mellett/mögött, főleg a rájátszásban (bár ez továbbra sem számít bele az alapszakaszának az értékelésébe). Itt 15 meccsen 16,7 pontot és 6,9 lepattanót átlagolt. Az idény során meghívót kapott az All-Star gálára.

Az 1958/1959-es idény esetében alapvetően úgy gondolom, hogy az eredeti MVP-szavazás első két helyezettje valóban jogosan került ilyen előkelő pozícióba, és arra is hajlok, hogy nálam is Bob Pettit ennek az alapszakasznak a legértékesebb játékosa. Noha Bill Russell kétségkívül nagyobb hatást generált, Pettit egy kevésbé „szupercsapattal” ért el hasonló mérleget, illetve szállított fantasztikus statisztikákat. A sorrend helyességét azért is érzem, mert Russell esetében lehet érvelni, hogy Cousy hasonlóan fontos volt, illetve Sharman is bekerült a liga legjobb ötösébe, míg a Hawksnál Hagan egyértelműen másodhegedűs volt. Ezt a kettőst ugyanúgy nehéz összehasonlítani, mint ahogy a Bostonon belül Russell és Cousy duójának fontosságát, mert Pettit teljesen más szerepkörben vezette a csapatát, mint a Celtics centere. Bob Pettit az MVP.

Baylor és Arizin egy győzelem különbséggel ugyanazt hozta a csapatával, kettejük közül egyéni ízlés kérdése, hogy kinek melyikük teljesítménye az értékesebb. Nálam – a hivatalos szavazással megegyezően – Baylor van előrébb a jobban megtöltött statisztikai lap miatt, azon belül is főleg azért, mert nagyra tudom értékelni a játékszervezését. Kenny Sears nekem kicsit kilógott ebből a sorból, gondolkodtam is azon, hogy Dolph Schayes beelőzze őt, de úgy gondolom, hogy a két kiemelkedő csapat mögötti mezőny legjobb csapatának legjobb játékosának helye van az első 5 között. Főleg úgy, hogy a Knicks ebben a szezonban nem úgy szerzett győzelmeket az alapszakaszban, hogy közben 5-6 játékos is hasonló fontosságú volt. Az 5. helynél előrébb viszont nem tudom rakni, hiába volt elképesztően hatékony, szerintem Baylor és Arizin is értékesebb volt a saját csapata számára.

Az 1958/1959-es Hack-a-GM MVP sorrend:

1. Bob Pettit (St. Louis Hawks)
2. Bill Russell (Boston Celtics)
3. Elgin Baylor (Minneapolis Lakers)
4. Paul Arizin (Philadelphia Warriors)

5. Kenny Sears (New York Knicks)

Összesített eredmények (táblázatok)

Adatok forrásai: basketball-reference