Hack-a-GM

The real MVP: 1958

2020. augusztus 16. - Agárdi László Lehel

Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 12., 1957/1958-as idénye végén a játékosok szavazatai alapján Bill Russell érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.

the_real_mvp_1958.png

The real MVP: 1957

Az 1957/1958-as szezon során 8 csapat küzdött a bajnoki címért. Ahogyan az előző években, úgy ebben az idényben is 4-4 csapat szerepelt mindkét konferenciában. Az 1956/1957-es szezonhoz hasonlóan ekkor is 12 meccset játszott mindenki a konferencián belüli riválisaival, míg a másik 4 gárdával 9-9 alkalommal csaptak össze. A 72 meccses alapszakaszt magabiztosan húzta be a Boston Celtics, 49–23-as mérlegükkel 8 meccset vertek a keleti második Syracuse Nationalsre, valamint a nyugati első St. Louis Hawks csapatára is. Hawks, apropó: nyugaton egyedül ők értek el pozitív mérleget, sőt, a keleti 4. New York Knicks is több meccset nyert, mint a nyugati 2. Detroit Pistons.

A rájátszás lebonyolítása – az előző szezonokkal ellentétben – 2–4–4-es rendszerben zajlott, vagyis az első körben 2 meccset kellett nyerni, utána pedig 4 győzelemig tartott minden párharc. Korábban a második kör csak 3 győzelemig ment, ez újdonság volt ebben a rájátszásban. Keleten a Philadelphia Warriors 0–1-ről fordítva nyert 2–1-re a Syracuse Nationals ellen, míg nyugaton a Detroit Pistons egy 17 és egy 20 pontos győzelemmel lépett át a Cincinatti Royals csapatán. A második körben egyiküknek sem termett túl sok babér, a Celtics és a Hawks is 4–1-es összesítéssel jutott be a fináléba. Abba a fináléba, ahol mindenki a címvédő Bostont tartotta az esélyesnek, de 4–2-re a Hawks nyert. A Celtics a második és a negyedik meccset nyerte meg, előbbit 24, utóbbit 11 pontos különbséggel. Hogy ez miért érdekes? A Hawks a 4 nyert meccsén összesen 8 ponttal múlta felül a riválisát, vagyis a Celtics összességében 27 egységgel többet szerzett a fináléban.

Az 1957/1958-as szezonban az előző évi romlás után ismét pozitív irányba mozdult el a csapatok mezőnymutatója, 38% helyett 38,3%-kal tüzeltek összességében. A büntetőket viszont rosszabbul dobták, 75,1% helyett 74,6%-kal. A pontátlag 99,6-ről 106,6-re nőtt, bár ezt a drasztikus ugrást nehéz csak a mezőnyszázalék javulásának betudni. Az mindenesetre biztos nem ártott, hogy több mint 7 mezőnykísérlettel többet engedtek el a csapatok meccsenként. A gólpasszátlag sokkal szerényebb mértékben nőtt, 18,9-ről 19,6-re. A legpontgazdagabb meccseket a New York Knicks játszotta, egyaránt ők dobták (112,1) és ők is kapták (110,8) a legtöbb pontot a ligában. A másik végletet mindkét kategóriában a Cincinatti Royals jelentette, ők 101,7 dobott, illetve 103,1 kapott pontot átlagoltak. A legjobb pontkülönbséget a Boston Celtics (5,5), a legrosszabbat a Minneapolis Lakers (-6,4) hozta.

A szezon végén a játékosok megszavazták maguk között, hogy szerintük ki volt az alapszakasz legértékesebbje. Az előző két évvel ellentétben ekkor már nemcsak az elsőre szavaztak, hanem a másodikra és a harmadikra is. Az első szavazatok 5, a másodikok 3, a harmadikok 1 pontot értek. A 80 lehetséges első helyből 33 Bill Russell neve mellé került, összességében pedig 228 pontot gyűjtött be, ezzel ő nyerte el az MVP-díjat. A második Dolph Schayes lett 198 ponttal és 25 első helyezéssel, míg a harmadik George Yardley 120 ponttal és 12 első helyezéssel. Összesen 7 játékos került legalább egy szavazónál az első helyre (köztük Russell mellett még két bostoni, Bob Cousy és Bill Sharman), míg legalább egy szavazatot 14 kosaras gyűjtött be.

Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, illetve mennyire volt megérdemelt a győztes elismerése, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.

Neil Johnston (Philadelphia Warriors)

Egyéni statisztikák: 71 meccs, 33,9 perc, 19,5 pont, 11,1 lepattanó, 2,3 gólpassz, 42,9-es FG%, 51,8-es TS%, 11,3-es Win Share, 22,5-es PER

Csapat teljesítménye: 37–35-ös mérleg, keleti 3., összességében 4., -0,1-es pontkülönbség

A Philadelphia Warriors az előző évekhez hasonlóan ebben a szezonban is Paul Arizin és Neil Johnston dominanciájára, valamint Tom Gola sokoldalúságára épített. A box score számok alapján Arizin is lehetne az MVP-jelöltjük, ugyanakkor a fejlettebb statisztikai mutatók inkább Johnston felé terelnek. A Warriors centere 11,3-es Win Share mutatójával 3. lett a ligában (gyakorlatilag holtversenyben a 4. Bill Russell társaságában), míg 51,8-es TS%-e a 2. volt az NBA mezőnyében. A pontlistán a 8., a lepattanózók versenyében a 11. helyen zárt. A szezon során All-Star lett, viszont egyik All-NBA csapatban sem kapott helyet, ahogyan MVP-szavazattal sem jutalmazták a társak.

Bob Pettit (St. Louis Hawks)

Egyéni statisztikák: 70 meccs, 36,1 perc, 24,6 pont, 17,4 lepattanó, 2,2 gólpassz, 41-es FG%, 49,2-es TS%, 11-es Win Share, 26,3-es PER

Csapat teljesítménye: 41–31-es mérleg, nyugati 1., összességében 2.-3., 1,3-es pontkülönbség

Az évek óta tartó Pettit-show tovább folytatódott az 1957/1958-as idényben, bár Cliff Hagan személyében nagyon komoly segítőre lelt. Hagan 19,9 ponttal, 10,1 lepattanóval és a 10-es Win Share mutatójával a liga egyik legjobb második opciója volt, egyben a liga egyik legjobb játékosa is. Pettit ugyanakkor őt is túlragyogta, 24,6 pontjával és 17,4 lepattanójával is 3. lett a vonatkozó listán, a PER kategóriát pedig be is húzta 26,3-es értékével. Win Share mutatóban az 5., míg TS%-ben a 12. pozíciót foglalta el. Pettit és Hagan együtt a nyugati konferencia élére vezette a Hawks csapatát, ennek is köszönhetően az egyéni elismerések is jöttek szépen. Pettit All-Star lett, bekerült a liga első ötösébe, az MVP-versenyen pedig a 4. helyen zárt.

Bill Russell (Boston Celtics)

Egyéni statisztikák: 69 meccs, 38,3 perc, 16,6 pont, 22,7 lepattanó, 2,9 gólpassz, 44,2-es FG%, 46,5-es TS%, 11,3-es Win Share, 22,8-es PER

Csapat teljesítménye: 49–23-as mérleg, ligaelső, 5,5-es pontkülönbség

A ligát letaroló Celticsből legalább 3 játékos itt lehetne, és akkor kapásból kizártuk már Tom Heinsohnt és Frank Ramseyt, akik más csapatokból szintén kacérkodhattak volna a jelöltséggel. A Boston nagy hármasában egyértelműek voltak a szerepek: Bill Sharman hozta a pontokat (ligaötödik 22,3-es átlag 48,5-es TS% mellett), Bob Cousy irányított (ligaelső 7,1-es átlag), Bill Russell pedig összerántotta a védekezést, illetve lepattanózott (22,7 lepattanója és 7,7-es Defensive Win Share mutatója is az NBA legjobbja volt). És hogy mi szólt nálam Russell mellett? Egyrészt a védekezést nagyon sokra tartom, másrészt egy nagyon egyszerű statisztika is azt mutatja, hogy ő volt a csapata számára a legfontosabb elem: több mint 400 perccel többet játszott, mint bárki más a Boston keretéből. A teljesség kedvéért, top 20-ban végzett a pont- és gólpasszlistán is, a 17. és a 14. helyeket megszerezve. All-Star lett, valamint elérte azt a bravúrt, hogy elnyerte az MVP-címet, de csak az All-NBA második csapatban kapott helyet.

Dolph Schayes (Syracuse Nationals)

Egyéni statisztikák: 72 meccs, 40,5 perc, 24,9 pont, 14,2 lepattanó, 3,1 gólpassz, 39,8-es FG%, 50,8-es TS%, 13,7-es Win Share, 24,2-es PER

Csapat teljesítménye: 41–31-es mérleg, keleti 2., összességében 2.-3., 2,1-es pontkülönbség

A Syracuse Nationals holtversenyben a második legjobb mérleggel zárta az alapszakaszt, és ebben vitathatatlan érdemei voltak a csapat erőcsatárának. Dolph Schayes mind a 72 meccsen pályára lépett, és 40,5 percével, valamint a 13,7-es Win Share mutatójával is vezette a ligát. Grátiszként a 90,4%-os büntetőzésénél sem hozott  más jobbat. 24,9 pontjával a 2,. 14,2 lepattanójával a 4., míg 3,1 gólpasszával a 13. helyet szerezte meg a mezőnyben. 50,8-es TS%-a is nagyon korrekt, ez a 8. volt a ligában, a PER-listán a 2. pozíciót vitte. A statisztikák nagyon szeretik őt, ezt ki lehet jelenteni. 3 játékostól is 15 pont körüli teljesítmény érkezett a csapatából, közülük a 14,9 pontot és 4,4 gólpasszt átlagoló Larry Costello All-Star is lett. Schayes is ment természetesen az idényfelező gálára, bekerült a liga első ötösébe is, az MVP-szavazáson pedig a 2. helyet kaparintotta meg.

George Yardley (Detroit Pistons)

Egyéni statisztikák: 72 meccs, 39,5 perc, 27,8 pont, 10,7 lepattanó, 1,3 gólpassz, 41,4-es FG%, 50,5-es TS%, 12,3-es Win Share, 23,3-es PER

Csapat teljesítménye: 33–39-es mérleg, nyugati 2.-3., összességében 6.-7., -2,4-es pontkülönbség

A Detroit Pistons minden bizonnyal csak azért jutott rájátszásba, mert a nyugati konferenciában játszott. A csapat játéka látszólag annyiból állt, hogy a csapat kiscsatára, George Yardley megkapta a labdát, és valahogy be kellett juttatnia azt a gyűrűbe. Ennek az lett az eredménye, hogy Yardley pontkirály lett, illetve behúzta az Offensive Win Share kategória első helyét is. Élen végzett továbbá mezőnykísérletekben, kihagyott dobásokban, kiharcolt és bedobott büntetőkben. 10,7 lepattanójával a 14., 50,5-es TS%-ével a 9., 23,3-es PER mutatójával a harmadik lett. Mellette Gene Shue (15,6 pont) és Harry Gallatin (14,9 pont, 10,4 lepattanó) töltötték fel leginkább a statlapot, Shue All-Star is lett. Yardley az idényfelező dzsembori mellett az All-NBA első csapatának is tagja lett, a játékosok MVP-szavazásán pedig a 3. helyet gyűjtötte be.

Említést érdemel még:

Paul Arizin (Philadelphia Warriors): Neil Johnston mellett a Warriors másik kiemelkedő játékosa. 20,7 pontját 47,9-es TS% mellett szerezte, továbbá leszedett 7,4 pattanót is meccsenként. All-Star, az MVP-szavazás 8. helyezettje 8 ponttal.

Bob Cousy (Boston Celtics): A Celtics agya, Russell mellett tán még mindig csapatának  a legfontosabb játékosa. 18 pontját csak 41,5-es TS%-sel szerezte, viszont 7,1-es gólpasszátlagával vezette a ligát. All-Star, az All-NBA első csapat tagja, 11 ponttal az MVP-szavazás 6. helyezettje.

Cliff Hagan (St. Louis Hawks): Bob Pettit mellett a Hawks másik húzóembere, 19,9 pontjával (51,3-es TS%) és 10,1 lepattanójával dupla-duplát átlagolt. All-Star, a liga második ötösének tagja, 2 ponttal az MVP-szavazás 11. helyezettje. 

Kenny Sears (New York Knicks): A 35–37-es mérleggel záró Knicks talán legjobb játékosa. 18,6 pontját 53,4-es TS% mellett szerezte, utóbbi a liga legjobbjának számított. Leszedett 10,9 pattanót is meccsenként, 8,3-es Offensive Win Share mutatója pedig a 3. legmagasabb volt az NBA-ben. All-Star, 1 darab MVP-pontjával a szavazás 12.-14. helyezettje.

Maurice Stokes (Cincinatti Royals): A 33–39-es mérleggel záró Royals egyik kiemelkedő alakja. 18,1 lepattanója 2., míg 6,4 gólpassza a 3. legtöbb volt a ligában. 16,9 pontját 40,2-es TS% mellett szerezte. 5-ös Defensive Win Share mutatója a második legmagasabb volt a mezőnyben. All-Star, a liga második ötösének tagja, 28 pontjával az MVP-szavazás 5. helyezettje. 

Johnston és Yardley nálam kapásból kiesik. Előbbi esetében az előző szezonokhoz hasonlóan az a legfőbb problémám, hogy még az sem egyértelmű, hogy ő vagy Paul Arizin volt csapata számára a legértékesebb. Yardley esetében azt érzem, hogy a számai mögött nincsen akkora tartalom, mint amire azok nagyságából következtetni lehetne. Hatékony támadójátékkal lett pontkirály, illetve a lepattanózásból is szépen kivette a részét, de amellett nem tudok elmenni, hogy csapatával így is csak 33–39-es mérleget tudott elérni. A 4. helyet azért megkapja a Pistons kiscsatára, azaz Johnston zárja a top 5-öt.

Pettit és Schayes közé akár egyenlőségjelet is lehetne tenni, hasonló poszton hasonló szerepet töltöttek be csapatukban, és a statisztikáik is közel állnak egymáshoz. Grátisz, hogy mindketten 41–31-es mérlegig vitték a csapatukat. Nem tudom, hogy mi a nehezebb: a két játékost rangsorolni, vagy hozzájuk képest elhelyezni valahol Russell teljesítményét? Előbbi két játékos a támadójátékával nyújtott extrát, Russell viszont a védekezésével. Még ha nem is tökéletes az az érv, hogy a játék 50%-ban a védekezésről szól, ezért az MVP-címnél is 50%-ban figyelembe kellene venni ezt a szegmenst, én hajlok arra, hogy ezt a gondolatot valamennyire elfogadjam. Támadásban Russell ebben a szezonban még egyértelműen Schayes és Pettit mögött volt, viszont az utóbbi két ember védekezésről még nem esett túl sok szó (konkrétan semennyi se), úgyhogy lehet, hogy ezt is érdemes lenne figyelembe venni.

Ami azt illeti, a védekezést jellemző statisztikákkal nem állunk valami jól az 1957/1958-as szezonból, összesen 2 olyan van, amit valamilyen mértékik figyelembe lehet venni. A Defensive Win Share adja magát. Russell 7,7-es értéke mellett Schayes 4-es és Pettit 3,4-es értéke is látszólag eltörpül, ugyanakkor így is az 5. és a 8. pozíciókat foglalták el a ligában. Érdemes ugyanakkor azon is lamentálni egy kicsit, hogy az első 6 helyezett közül 4 a Boston játékosa volt, és kicsit a tyúk és a tojás esetének érzem, hogy Russell miatt hoztak ilyen jó számokat a többiek, vagy miattuk hozhatott Russell ennyire kiemelkedőt ebben? Az igazság valahol a kettő között lehet, bár azt tudjuk, hogy Russell valóban elit védő volt. (A másik védekezéshez valamennyire használható mutató a lepattanózás lenne, amiben Russell agyonverte a ligát.)

Ha a védekezésnél a Win Share mutatót vettem alapul, akkor a támadásnál is így kell tennem. Schayes a 9,7-es értékével a 2., míg Pettit a 7,7-ével az 5. legjobb volt a szezon során. Russell 3,7-del a 20. helyet kaparintotta meg, ráadásul két csapattársa, Frank Ramsey (6,4) és Bill Sharman (5,8) is megelőzte. Az összesített Win Share szerint Schayes a 13,7-es értékével vezette a ligát, de Russell (11,3; 4.) és Pettit (11; 5.) sem maradt le annyira tőle. Ha elfogadjuk, hogy a Win Share hasonló mértékben veszi figyelembe a védekezést és a támadást, akkor ez alapján ugyanaz lenne a sorrend, ami ebben a kategóriában is volt a játékosok között, de ezt így még kevésnek találom, főleg azért, mert a Win Share sem tökéletes.

Egyre inkább úgy érzem, hogy Bob Pettit két riválisa mögött járt picivel, ezért ő kapja a 3. helyet az alternatív MVP-listán. Russell ellen szól, hogy kis túlzással egy All-Star csapatban játszott, Bob Cousy és Bill Sharman is bekerült az All-NBA első csapatba. Russell mellett szól, hogy a Bostont 8 győzelemmel többre vezette, mint Schayes a Nationalst. A játékosok Russellt szavazták MVP-nek. A szakírók Schayest (és Pettit-et) tették be a liga első ötösébe. Gyáva megoldásnak érzem, hogy megosztva kapják a díjat, pedig mindketten megérdemelnék szerintem. Miután kigyűjtöttem a statisztikákat, azt gondoltam, hogy ezen a ponton kérdés nélkül Russell lesz a győztes. Most valahogy inkább Schayes felé húzok. Dolph Schayes az MVP. 

Az 1957/1958-as Hack-a-GM MVP sorrend:

  1. Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
  2. Bill Russell (Boston Celtics)
  3. Bob Pettit (St. Louis Hawks)
  4. George Yardley (Detroit Pistons)
  5. Neil Johnston (Philadelphia Warriors)

 

Összesített eredmények (táblázatok)

Adatok forrásai: basketball-reference

A bejegyzés trackback címe:

https://hack-a-gm.blog.hu/api/trackback/id/tr9315810992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása