Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 11., 1956/1957-es idénye végén a játékosok szavazatai alapján Bob Cousy érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.
Az 1956/1957-es szezon lebonyolítása ugyanúgy zajlott, mint az előző években: a 8 csapatot kettéosztották, konferencián belül mindenki mindenkivel 12 meccset játszott, az azon kívüli riválisok ellen pedig 9-9 alkalommal léptek pályára. Az idény végén az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes keleti csapat jobb mérleget ért el, mint a nyugati első(k). A felturbózott Boston Celtics letarolta a ligát, 44–28-as mérlegéval 6 meccset vert a második Syracuse Nationalsre. A New York Knicks 36–36-os mérlegével lemaradt a rájátszásról, miközben nyugaton 34 győzelemnél többet senki sem ért el. Annyit viszont 3 csapat is, a 72 meccses alapszakasz során egyaránt 34–38-as mérleggel zárt a St. Loius Hawks, a Minneapolis Lakers és a Fort Wayne Pistons is. Az első helyről dönteniük kellett, mivel a rájátszás során a konferenciák győztesei erőnyerők voltak. Körmérkőzéseket írtak ki, ahol a Hawks megverte a Lakerst és a Pistonst is, ezzel pedig megszerezték maguknak a kiemelést. A Pistons és a Lakers már le sem játszotta az egymás elleni meccsüket, egyből a rájátszásbeli párharcukkal kezdtek.
A rájátszás első körében a Lakers 2–0-ra nyert, míg keleten a Syracuse Nationals ugyanilyen összesítéssel búcsúztatta a Philadelphia Warriorst. Hamarosan kiderült, hogy mindkét továbbjutó a söprésért ment a következő körbe, a Hawks és a Celtics is 3–0-s győzelemmel jutott be a fináléba. A két csapat találkozása igencsak pikánsnak tűnik, mivel az idény előtt ez a két csapat kötötte meg az NBA történetének egyik legjelentősebb cseréjét. A Hawks megkapta a Celtics korosodó centerét, az előző 6 szezonban mindig All-Star Ed Macauleyt, valamint az 1953-as drafton kiválasztott, de az NBA-ben eddig még nem játszó Cliff Hagan játékjogát. Cserébe az 1956-os játékosbörze második választottja, Bill Russell érkezett. A Boston egyértelmű esélyesnek számított, és nemcsak az alapszakasz behúzása miatt, hanem azért is, mert a szezon során 7–2-re álltak a Hawks ellen. A két vereségük alkalmával egyaránt 2 ponttal maradtak alul, közel álltak egy 9–0-s söpréshez is. Fordítva is alakulhattak volna a dolgok, ugyanis a Celtics 3 győzelme is legfeljebb 3 pontos volt, míg egy további alkalommal csak 2 hosszabbítás után tudták felülmúlni riválisukat. Azoknak lett igazuk, akik szoros párharcra számítottak a fináléban, és nem azoknak, akik gálaelőadást vártak. Bár kicsit nekik is, mert a Bostonnak volt egy 15 és egy 20 pontos győzelme is, de a 3. győzelmük már csak 5 pontos volt, míg a Hawks mindhárom sikerét 2 pontos különbséggel aratta. A mindent eldöntő hetedik összecsapást két hosszabbítás után a Boston Celtics nyerte meg 125–123-ra.
Az 1956/1957-es szezon során az NBA történetében először fordult elő, hogy a csapatok gyengébb hatékonysággal dobjanak mezőnyből, mint az azt megelőző évben. A 38,7%-os mezőnymutató 38%-ra esett vissza. Ennél is drasztikusabb változásnak tűnik, hogy a 24,3-es gólpasszátlag 18,9-re zuhant, ugyanakkor elképzelhető, hogy ennek a hátterében az lehet, hogy más kritériumok szerint kezdték el számítani ezeket. A rosszabb mezőnyszázalék alapján nem meglepő, hogy tovább nőtt a csapatok lepattanóátlaga, 60,1-ről 62,4-re emelkedett. A pontátlag ugyanakkor nem esett vissza, 99-ről 99,6-re nőtt. Ebben egyrészt közrejátszott a több mezőnykísérlet, másrészt a büntetőket jobban dobták a csapatok: 74,5% helyett 75,1%-kal. A Boston Celtics a 105,5-es pontátlagával kiemelkedett a mezőnyből, ahogyan a Rochester Royals is a 93,4-esével, csak másik előjellel. Az utóbbi csapat szedte be ugyanakkor a legkevesebb pontot is meccsenként, 95,6-et. A legtöbb pontot (103,1) a Minneapolis Lakers védelme engedélyezte az ellenfeleknek.
A szezon végén ismét kiválasztották a játékosok egymás között, hogy szerintük ki volt a legértékesebb játékos. A 85 szavazatból 31 Bob Cousy neve mellé került, ami elegendő volt ahhoz, hogy a Boston Celtics irányítója zsebelje be az MVP-díjat. Bob Pettit, az előző évi győztes 20 szavazattal a második helyen zárt, míg a harmadik helyet Paul Arizin kaparintotta meg 10 ponttal. Összesen 12 játékos kapott legalább egy szavazatot, a New York Knicks gárdájából például hárman is. További érdekesség, hogy az Év újonca díjat Tom Heinsohn kapta meg, ugyanakkor a Bostonból Cousy mellett nem ő, hanem a szintén újonc Bill Russell kapott MVP-szavazatot, szám szerint kettőt.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, illetve mennyire volt megérdemelt a győztes elismerése, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Paul Arizin (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 71 meccs, 39 perc, 25,6 pont, 7,9 lepattanó, 2,1 gólpassz, 42,2-es FG%, 51,5-es TS%, 12,3-es Win Share, 22,2-es PER
Csapat teljesítménye: 37–35-ös mérleg, keleti 3., összességében 3., 1,6-es pontkülönbség
A Philadelphia Warriors 8 mérkőzéssel kevesebbet nyert az 1956/1957-es szezonban, de ez a visszaesés egyáltalán nem varrható Paul Arizin vagy Neil Johnston nyakába. (Sokkal inkább közrejátszhatott ebben, hogy Tom Gola az egész idényt kihagyta katonai szolgálatai miatt.) A magasemberek korában Arizin kiscsatárként tudott pontkirály lenni, 25,6-es átlagánál senki sem hozott jobbat. Ehhez jött hozzá a kiváló hatékonysága, 51,5-es TS%-e az 5. legjobbnak számított a ligában. PER-ban ugyanezt a pozíciót foglalta el, míg Win Share mutatóban a 3. helyen zárt. All-Star és az All-NBA első csapat tagja lett, a játékostársaknál pedig a 3. helyen zárt az MVP-szavazáson.
Bob Cousy (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 64 meccs, 36,9 perc, 20,6 pont, 4,8 lepattanó, 7,5 gólpassz, 37,8-es FG%, 45,2-es TS%, 8,8-es Win Share mutató, 21-es PER
Csapat teljesítménye: 44–28-as mérleg, ligaelső, 5,3-es pontkülönbség
A megújuló Boston Celtics letarolta a ligát, 6 meccsel nyertek többet, mint a második legsikeresebb csapat. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a rutinosabb Bob Cousy és Bill Sharman mellé érkezett két nagyon jó újonc, Bill Russell és Tom Heinsohn. Mindkét fiatal egyből meghatározó játékos lett, Russell vezette a ligát lepattanózásban, mégis Heinsohn lett az év újonca. Sharman hozta a szokásosat, Cousy pedig – a korábbi évekhez hasonlóan – elosztotta a labdákat, és amikor kellett, maga is bőszen vállalt. A 185 centi magas irányító a 20,6-es átlagával 8. helyen zárt a pontlistán, míg 7,5 gólpasszával vezette az NBA mezőnyét. 8,8-es Win Shareje a 7. legjobbnak számított, de ezen belül 4,7-es Defensive Win Share mutatót is fel tudott mutatni, aminél jobbat csak egy játékos hozott. All-Star, liga első ötöse, a játékosoknál MVP.
Bob Pettit (St. Louis Hawks)
Egyéni statisztikák: 71 meccs, 35,1 perc, 24,7 pont, 14,6 lepattanó, 1,9 gólpassz, 41,5-es FG%, 49,4-es TS%, 11,6-es Win Share, 28-as PER
Csapat teljesítménye: 34–38-as mérleg, nyugati 1.-3., összességében 5.-7., -0,1-es pontkülönbség
Bob Pettit az első éveiben úgy érezhette, hogy egyedül küzd a világ ellen, ugyanis nem akadt túl sok érdemi segítsége a pályafutása elején. Ez némileg megváltozott az 1956/1957-es szezonra, ugyanis a St. Louis Hawks előbb megszerezte Ed Macauley játékjogát a Bostontól, majd a szezon közben érkezett az a Slater Martin is, aki korábban George Mikan irányítója volt a Minneapolis Lakersnél. Igazán nagyot így sem tudtak gurítani az alapszakaszban, elvégre negatív mérleggel zártak, ugyanakkor Pettit domináns teljesítményt nyújtott. 24,7 pontja a 2., 14,6 lepattanója a 3. legtöbb volt a mezőnyben, Win Shareben pedig a 4. helyig jutott. Utóbbi statisztika per48-as változatában a 2. legjobbnak bizonyult. A PER nagyon szerette őt, 1,4-del előzte meg a kategória másodikját. All-Star, az All-NBA első ötösének tagja, az MVP-szavazás 2. helyezettje.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 39,6 perc, 22,5 pont, 14 lepattanó, 3,2 gólpassz, 37,9-es FG%, 50,2-es TS%, 12,5-es Win Share, 24,4-es PER
Csapat teljesítménye: 38–34-es mérleg, keleti 2., összességében 2., -1,4-es pontkülönbség
A Syracuse Nationals jött ki győztesen a Boston Celtics mögötti tülekedésből, ők hozták össze a második legjobb mérleget. A csapat játéka teljesen Dolph Schayes köré épült, mindhárom fő statisztikai mutatóban (pont, lepattanó, gólpassz) ő átlagolta a legtöbbet a keretükből. Meccsenként 39,6 percet kellett pályán töltenie, többet, mint bárki másnak a ligában. 22,5-es és 14-es átlagaival egyaránt a 4. pozíciót kaparintotta meg a pont- és lepattanólistán is, miközben a fejlettebb statisztikai mutatók is szerették őt. Win Shareben 2., PER-ban 3., TS%-ben 6. helyen végzett. Mindössze 3 csapattársa átlagolt 10 pont fölött, közülük a legeredményesebb is „csak” 13,4-et. All-Star, a liga első ötösének tagja. 5 szavazattal holtversenyben az 5. az MVP-szavazáson.
George Yardley (Fort Wayne Psitons)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 37,4 perc, 21,5 pont, 10,5 lepattanó, 2 gólpassz, 41-es FG%, 49,8-es TS%, 10-es Win Share, 21,8-es PER
Csapat teljesítménye: 34–38-as mérleg, nyugati 1.-3., összességében 5.-7., -2,3-es pontkülönbség
A Fort Wayne Pistons 196 centis kiscsatára ebben az évben egyértelműen kiemelkedett csapatából. Noha már a korábbi években is ponterős teljesítményt nyújtott, de csak az 1956/1957-es szezonban vált egyértelművé, hogy ő a Pistons legértékesebb kosarasa. Yardley az NBA pontlistáján az 5. helyet kaparintotta meg, de talán ennél is impresszívebb, hogy a lepattanózók versenyében az igencsak előkelő 9. pozíciót foglalta el. A hatékonyságára és a játékra gyakorolt hatására sem lehetett panasz, ugyanis 49,8-es TS%-ével a 7., míg 10-es Win Share mutatójával a 6. helyen zárt. Pontszerzésben 4 csapattársától kapott mérsékelt segítséget, ennyien átlagoltak 10,9 és 12,4 egység között. All-Star és a liga második ötösének tagja, 7 pontjával az MVP-szavazás 4. helyezettje.
Említést érdemel még:
Harry Gallatin (New York Knicks): 36–36-os mérlegével a Knicks a 4. legjobb mérleggel zárt, mégis lemaradt a rájátszásról. Senki sem emelkedett ki igazán tőlük, de Gallatin 15 pontjával, 10,1 lepattanójával és 8,1-es Win Share mutatójával is csapata legjobbjának bizonyult. All-Star.
Neil Johnston (Philadelphia Warriors): Arizin mellett a Warriors másik kiemelkedő egyénisége. 22,8 pontos átlaga a 3. legmagasabb volt, 12,4 lepattanója a 6. legtöbbnek bizonyult. Emellett vezette a ligát Win Share (13,7) és TS% (54,4) terén is. All-Star, a liga második ötösének tagja.
Clyde Lovellette (Minneapolis Lakers): 20,8 pontos, 13,5 lepattanós átlagaival a Lakers legjobbja. Előbbi kategóriában a 7., utóbbiban pedig az 5. legjobb volt a teljes mezőnyt nézve. All-Star.
Bill Sharman (Boston Celtics): 21,1-es átlagával a Celtics legponterősebb tagja, ahogyan Win Shareben (10,4) és TS%-ben (49,5) is csapata legjobbja. All-Star és a liga első ötösének tagja.
Maurice Stokes (Rochester Royals): A 201 centis magasember 17,4 lepattanójával a liga 2. legjobbja volt, és ehhez hozzátett 4,6 gólpasszt is, ami a 3. legmagasabb átlagnak bizonyult a teljes mezőnyben. 15,6 pontos átlaga is szép, 39,6-es TS%-e már kevésbé, ahogyan a 31–41-es mérleg is csak az utolsó helyre volt elegendő. All-Star, az All-NBA második csapatának tagja.
A játékosok szavazásán Bob Cousy lett az MVP, nem érdemtelenül. A Boston Celtics messze kiemelkedett a mezőnyből, Cousy pedig ennek a csapatnak volt a legfontosabb játékosa. Mellette játszott több kiemelkedő kosaras is, mint például a pontszerzésben jeleskedő Sharman, a lepattanókat serényen gyűjtögető Russell, vagy az a Heinsohn, aki Év újonca lett. Olyan kiegészítőszemélyzet senki más mellett nem volt, mint amilyennel Cousy játszhatott együtt, viszont annyira jó csapatszintű teljesítményt sem tudott senki sem nyújtani, mint a Boston Celtics. Ha az előző évben azért nyerhetett Neil Johnston, mert egy hasonlóan kiemelkedő mérlegű csapatnak volt a legjobbja, akkor következetesnek kell lennem, és azt mondanom, hogy egyetértek a játékosok álltal megszavazott MVP-vel. Bob Cousy nyer nálam is.
A további sorrend szerintem egyéni ízlés kérdése, mivel statisztikailag nincsenek hatalmas különbségek a többiek között. Dolph Schayes második helyét ugyanakkor biztos választásnak érzem, mivel érdemi segítség nélkül vezette pozitív mérlegre a Syracuse Nationals csapatát. Abban is biztos vagyok, hogy George Yardley az ötödik, mivel se mérlegben, se egyéni statisztikákban nem veri a két fennmaradó riválisát. Paul Arizin és Bob Pettit párharca azért érdekes, mert egyértelműen előbbinek volt a nagyobb segítsége Neil Johnston személyében, viszont ők is szereztek több győzelmet. Azért hajlok Pettit felé, mert abban sem voltam teljesen biztos, hogy Arizin a Warriors megfelelő jelöltje, mivel Johnston nagyon-nagyon jó számokat hozott, és csak az döntött Arizin mellett, hogy azt is figyelembe vettem, hogy nem centerként érvényesült ilyen szinten. Nem büntethetek valakit csak azért, mert center, de azért sem, mert nem az.
Az 1956/1957-es Hack-a-GM MVP sorrend:
- Bob Cousy (Boston Celtics)
- Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
- Bob Pettit (St. Louis Hawks)
- Paul Arizin (Philadelphia Warriors)
- George Yardley (Fort Wayne Pistons)
Összesített eredmények (táblázatok)
Adatok forrásai: basketball-reference, APBR
