Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 10., 1955/1956-os idénye végén a játékosok szavazatai alapján Bob Pettit érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.
Az 1955/1956-os idénynek 8 csapat vágott neki. A mezőnyből egyértelműen kiemelkedett a Philadelphia Warriors, akik 45–27-es mérlegükkel nagyon simán húzták be az alapszakaszt. Őket a 39 győzelemig jutó Boston Celtics követte, míg a harmadik helyen az a Fort Wayne Pistons zárt, amely egyedüli nyugati csapatként ért el pozitív mérleget. Az idény kuriózuma, hogy több csapat zárt negatív mérleggel (5), mint ahány pozitívval (3). Ennek ellenére sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy gyenge lett volna a mezőny, mivel az utolsó Rochester Royals is „csak” 8 meccsel nyert kevesebbet, mint a második Boston. A keleti csapatok dominanciájára utal viszont, hogy az utolsó három helyezett egyaránt nyugatról érkezett, és ezt nyomatékosítja az is, hogy a keletiek úgy értek el jobb mérlegeket, hogy minden csapat ugyanannyi alkalommal lépett pályára keleti és nyugati csapatok ellen is. (Konferencián belüli ellenfelekkel 3x12 meccs, azon kívüliek ellen 4x9 meccs.) A rájátszásba 6 csapat jutott be, egységesen 3-3 mindkét konferenciából.
Az a helyzet állt elő, hogy az összességében 4. és 5. helyeken záró Syracuse Nationals és New York Knicks azért mérkőzött meg, hogy melyikük jusson be a rájátszásba, miközben nyugaton két csapat rosszabb mérlegeik ellenére is automatikusan bekerült. (Ezt csak azért említem, mert remekül példázza, hogy régen is milyen furcsaságokat szült a konferenciánkénti felosztás.) Az első körben a két első erőnyerő volt, míg a második és a harmadik egy 2 győzelmig tartó párharcban döntött a továbbjutásról. Nyugaton mégis 4 meccset játszott egymás ellen a Minneapolis Lakers és a St. Louis Hawks, mivel azonos mérleggel zártak, ezért játszottak egy meccset a hazai pályáért. A meccsnek St. Louis adott otthont, de a Lakers nyert, így az övék lett a pályelőny. Ennek ellenére az első rájátszásbeli meccset is St. Louisban játszották, mert a tiebreaker másnapjára esett. Végül a Hawks jutott tovább, miután kétszer is 116–115-re legyőzték a Lakerst. (Közte nyert egyet a Lakers is, 133–75-re.) A következő kör 3 nyert meccsig tartott, ahol a Hawks 2–0-s előnyről esett ki a Fort Wayne Pistons ellen. Keleten a Philadelphia Warriors is 3–2-re győzte le a Boston Celtics ellen továbbjutó Syracuse Nationalst. A keleti dominanciát a fináléban 4–1-es győzelmével tette teljessé a Warriors.
Az 1954/1955-ös idény statisztikai robbanására óriási hatással volt a támadóidő bevezetése. Az 1955/1956-os szezonban tovább emelkedtek a számok. A meccsenkénti pontátlag 93,1-ről 99-re nőtt. Támadásban a prímet a 106 egységet átlagoló Boston Celtics vitte, ugyanakkor átlagosan 105,3 pontot kaptak is, ami szintén a legtöbbnek számított. A másik végletet a Fort Wayne Pistons jelentette: egyaránt ők dobták (94,4) és ők is kapták (93,7) a legkevesebb pontot az NBA-ben. A csapatok lepattanóátlaga 56,1-ről 60,1-re emelkedett, míg a kiosztott gólpasszok száma 23,6-ről 24,3-re. A mezőnymutató – ahogyan addig minden évben – továbbra is javult az előző szezonokhoz képest, ezúttal 38,5%-ról 38,7%-ra emelkedett. A büntetőket is jobban dobták a játékosok, a ligaátlag 73,8%-ból 74,5% lett.
A szezon végén először osztották ki a liga legjobb játékosának járó MVP-díjat. Ekkor egymás között választottak a kosarasok, összesen 81 játékos adta le a szavazatát. Csak a legjobbat kellett megnevezniük, minden szavazat egy pontot ért. 35 játékos mondta azt, hogy Bob Pettit volt az idény legjobbja, ezzel ő lett az MVP. Paul Arizin 21 szavazatot begyűjtve a második, míg Bob Cousy 10 vokssal a harmadik helyet kaparintotta meg. Rajtuk kívül még öten kaptak legalább egy szavazatot.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, illetve mennyire volt megérdemelt a győztes elismerése, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Bob Cousy (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 38,4 perc. 18,8 pont, 6,8 lepattanó, 8,9 gólpassz, 36-os FG%, 46,1-es TS%, 6,8-es Win Share, 20,2-es PER
Csapat teljesítménye: 39–33-as mérleg, keleti 2., összességében 2., 0,7-es pontkülönbség
A Boston Celtics az ezt megelőző években is már Bob Cousyra, Ed Macauleyra és Bill Sharmanra építette a játékát, viszont az 1955/1956-os szezon során ez némileg formálódott. Macauley egyértelműen harmadik opció volt már csak, míg Sharman már ugyanannyi dobást vállalt meccsenként, mint Cousy (17,1). Továbbá Jack Nichols a legjobb idényét futotta (14,3 pont, 10,4 lepattanó), illetve a korábbi négyszeres All-Star Arnie Risen is csatlakozott a kerethez. Ahhoz viszont semmi kétség nem férhetett, hogy továbbra is Bob Cousy volt a csapat legértékesebb játékosa, ő fogta össze a Celtics támadójátékát. 18,8 pontjával a 7. helyen végzett a pontlistán, pontosan Sharman után (6., 19,9) és Macauley előtt (8., 17,5). Továbbra is a szervezőkészségével emelkedett ki, 8,9-es gólpasszátlagát senki sem tudta megközelíteni, 2,6-et vert a másodikra. 6,8 lepattanójával vezette az irányítók rangsorát, és összességében is a 25. helyen zárt. Az egyetlen gyengébb pontja a hatékonyság volt, 46,1-es TS%-ével a 27. helyen zárt a 66 figyelembe vehető játékos közül. All-Star és az All-NBA első csapat tagja lett, a játékosok MVP-szavazásán pedig a 3. helyet kaparintotta meg.
Larry Foust (Fort Wayne Pistons)
Egyéni statisztikák: 72 meccs. 28,1 perc, 16,2 pont, 9 lepattanó, 1,8 gólpassz, 44,7-es FG%, 54,7-es TS%, 11,1-es Win Share, 23,8-es PER
Csapat teljesítménye: 37–35-ös mérleg, nyugati 1., összességében 3., 0,7-es pontkülönbség
A Fort Wayne Pistons messze a liga leglassabb kosárlabdáját játszotta az 1955/1956-os szezonban. A 103,2-es pace 3,3-del maradt el a második leglassabb iramot diktáló New York Kinickstől, míg a 108,8-es ligaátlagtól 5,6-del. Amikor egy csapat lassabb kosárlabdát játszik, felértékelődik, ha egy játékosa hatékonyan tud sok pontot szerezni, és éppen ez az, ami miatt Larry Foust az MVP-jelöltek közé kerül. Noha a 16,2-es pontátlagával „csak” a 11. helyen zárt a pontlistán, de az 54,7-es TS%-énél csak egy jobb volt a ligában, ahogyan a 44,7%-os mezőnymutatójánál jobbat is csak ketten tudtak felmutatni. 11,1-es Win Share mutatója az 5. legjobbnak bizonyult, viszont a per48-as 0,264-es mutatójánál már senki sem hozott jobbat. Ezek azok az apró dolgok, amik miatt nálam Foust a Pistons legértékesebb játékosa, és nem az a George Yardley, aki nála több pontot (17,4) és több lepattanót (9,7) átlagolt. Legalábbis vegytisztán, mert per36 alapon Foust jobb volt ezekben is. Az egyetlen nagyobb kérdés vele kapcsolatban, hogy miért nem játszott többet 28,1 percnél? Erre a legjobb válasz, amire gondolni tudok, hogy nagyon jó cseréje volt Bob Houbregs személyében, aki 21,9 perc alatt 11,1 pontot (52,3-es TS%), 5,9 lepattanót és 2,3 gólpasszt átlagolt, valamint a per48 Win Share mutatója 0,214 volt (5. legmagasabb). Foust All-Star lett. MVP-szavazatot nem kapott, ellenben a 12 pontot és 7,5 lepattanót átlagoló csapattársa, Mel Hutchins 9 ponttal a negyedik helyen zárt.
Neil Johnston (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 70 meccs, 37,1 perc, 22,1 pont, 12,5 lepattanó, 3,2 gólpassz, 45,7-es FG%, 55,5-es TS%, 13,9-es Win Share, 25,1-es PER
Csapat teljesítménye: 45–27-es mérleg, ligaelső, 4,3-es pontkülönbség
A Philadelphia Warriors az egész ligát letarolta. Paul Arizin és Neil Johnston egymás mellett dominálta a ligát, megállíthatatlannak tűnt a duójuk. Kettejük közül nehéz eldönteni, hogy melyikük lehetett értékesebb csapata számára. Statisztikailag elenyésző a különbség, viszont a pontátlagon kívül mindenben Johnston bizonyult kicsivel jobbnak, ezért rá esett a választásom. Ha már pontátlag, a 3. helyen zárt ebben az idény végén, míg a 12,5-es lepattanóátlaga a 4. legmagasabbnak bizonyult. Első helyen végzett viszont két hatékonysági mutatóban (FG%, TS%), valamint a 13,9-es Win Share mutatója is a liga tetejére repítette őt. PER-ban a 2. helyet kaparintotta meg. All-Star lett, bekerült a liga legjobb ötösébe, viszont a játékostársak nem vették figyelembe, amikor az idény legértékesebb játékosát kellett megnevezni. A szemükben Paul Arizin értékesebb volt, aki 21 szavazatot is begyűjtött. Ez egy védhető döntés, bár úgy is meglepőnek tűnik ez a konszenzus a kettejük összevetésében, hogy nem láttam őket játszani. Ennél is nagyobb meglepetés, hogy a Warriors hátvédje, Tom Gola is kapott egy voksot. Nem hozott rossz számokat, sőt (10,8 pont, 9,1 lepattanó, 5,9 gólpassz), de számomra egyértelműnek tűnik, hogy Johnston értékesebb tagja volt a csapatnak. Arizint illetően már nem vagyok ebben ennyire biztos, de most abba az irányba hajlok, hogy az 1955/1956-os alapszakaszban így volt. A rájátszás már egy másik történet, de ez továbbra is egy alapszakaszdíj.
Bob Pettit (St. Louis Hawks)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 38,8 perc, 25,7 pont, 16,2 lepattanó, 2,6 gólpassz, 42,9-es FG%, 50,2-es TS%, 13,8-es Win Share, 27,3-es PER
Csapat teljesítménye: 33–39-es mérleg, nyugati 2.-3., összességében 6.-7., -1,4-es pontkülönbség
A St. Louis Hawks játéka teljes mértékben Bob Pettit köré épült. A 23 éves, 206 centis center gyakorlatilag azt csinálhatott támadásban, amit csak akart. Ő átlagolta a legtöbb mezőnykísérletet (20,9) és a legtöbb kosarat (9) is, illetve a legtöbb rádobott (10,5) és a második legtöbb bedobott (7,7) büntetőt is. Természetesen pontkirály lett, ráadásul nem is dolgozott rossz hatékonysággal: övé volt a 9. legjobb mezőnymutató, valamint a 11. legjobb TS%. A lepattanózást sem hanyagolta el, 16,2-es átlagával a második helyen zárt a ligában. 13,8-es Win Share mutatója szintén eddig a pozícióig repítette őt, míg a 27,3-es PER mutatója a legmagasabbnak számított az NBA mezőnyében. Ennyi impresszív szám után nem is csoda, hogy a játékosok őt választották a liga legértékesebb játékosának, csapatát szinte teljesen egyedül vezette. Néhány 10–13 pont körüli társtól kapott hosszabb-rövidebb ideig segítséget. A Hawks viszont mégsem volt sikeres, mindössze 33–39-es mérlegre futotta tőlük, Pettit elképesztő teljesítménye ide vagy oda. Természetesen All-Star volt, illetve a liga első ötösében is helyet kapott.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 35 perc, 20,4 pont, 12,4 lepattanó, 2,8 gólpassz, 38,7-es FG%, 49,7-es TS%, 11,8-es Win Share, 23,7-es PER
Csapat teljesítménye: 35–37-es mérleg, keleti 3.-4., összességben 4.-5., 0-s pontkülönbség
A Syracuse Nationals továbbra is Dolph Schayes köré épült, viszont a korábbi évekhez képest Paul Seymour jobban a háttérbe szorult. A csapatban négyen is 10 és 13 pont között átlagoltak, miközben Schayes 20 fölé jutott. 20,4-es átlaga az 5. helyre volt elég a pontlistán, ahogyan 12,4 lepattanójával is ugyanezt a pozíciót szerezte meg a vonatkozó rangsorban. Win Shareben és PER-ban egyaránt a 4. helyen zárt a szezon végén. Játékát egyetlen szegmens miatt érhette kritika, magasember létére is csak a 21. legjobb mezőnymutatóval rendelkezett. Ez leginkább abból adódott, hogy a gyűrűtől távolabb játszott. A büntetővonalról viszont megmutatta, hogy jó keze van, 85,8%-kal értékesítette az egypontos kísérleteit. Innen ő célzott a második legjobb pontossággal, és ennek köszönhetően a TS%-e is egész jól nézett ki. Büntetőzésének köszönhetően 49,7-es mutatót ért el, amivel a 10. helyen zárt. All-Star volt, bekerült az All-NBA második csapatába, az MVP-szavazáson pedig 2 voksot is begyűjtött.
Említést érdemel még:
Paul Arizin (Philadelphia Warriors): Neil Johnston mellett a Warriors másik meghatározó játékosa. 24,2 pontot és 7,5 lepattanót átlagolt 44,8%-os mezőnymutató és 52,6-es TS% mellett. All-Star és az All-NBA első csapat tagja. 21 pontjával a 2. helyen zárt az MVP-szavazáson.
Clyde Lovellette (Minneapolis Lakers): 21,5 pontot (48,4-es TS%) és 14 lepattanót átlagolt a 33–39-es mérleget hozó Lakersben. All-Star, bekerült a liga második ötösébe.
Bill Sharman (Boston Celtics): Bob Cousy mellett a Celtics másik hátvédje, csapata legjobb pontszerzője. 19,9 pontját 50,8-es TS% mellett szerezte, emellett pedig 4,7 gólpasszt is kiosztott. All-Star és az All-NBA első csapat tagja. 2 pontot kapott az MVP-szavazáson.
Maurice Stokes (Rochester Royals): 16,8 pontos átlaga is pofás, ehhez pedig 16,3 lepattanó és 5,9-es Defensive Win Share mutatókat tett hozzá. Utóbbi két kategóriában vezette a ligát. A Royals 31–41-es mérlegével az NBA leggyengébbje volt. Stokes All-Star lett, bekerült a liga második ötösébe, valamint megkapta az Év újonca díjat. 1 pontot kapott az MVP-szavazáson.
Először választhatok úgy retrospektív MVP-t, hogy az NBA-ben is kiosztották ezt a díjat. Egyből értelmet nyernek a sorozat címében szereplő – Kevin Duranttől kölcsönvett – szavak, ugyanis abban biztos vagyok, hogy a liga legértékesebb játékosának járó díjat nem kaphatja valaki olyan, akinek a csapata 33–39-es mérleggel fejezte be az idényt. Pettit mellett szólnak ugyan a nagyszerű statisztikák, illetve az is, hogy érdemi segítség nélkül vitte el idáig a csapatát, de ezzel legfeljebb egy játékos elé tudom betenni a felsorolt négy rivális közül. Dolph Schayest azért veri, mert hasonló körülmények között ért el hasonló eredményt (2 győzelem különbség), de sokkal jobb számokat hozott riválisánál. Larry Foust a másik, aki elé még el tudnám képzelni, mivel tőle csak újabb 2 győzelemre van, hozzá képest még jobb egyéni statisztikákat hozott, és Foust mellett volt érdemi segítség is. A Pistons centere ugyanakkor per48 messze a legjobb Win Share mutatót szállította, egy kategóriával hatékonyabb pontszerző volt, és a 4 győzelem különbség azért nem annyira kevés. Schayes az ötödik, Pettit a negyedik. Foust sem kerül ennél előrébb, mert a fennmaradó két riválisa nála is jobb számokat hozott, illetve jobb eredményt értek el csapataikkal.
Neil Johnston és Bob Cousy közül azért nagyon nehéz választani, mert előbbi esetében az is megkérdőjelezhető, hogy a saját csapatának ő volt-e a legértékesebb tagja, míg utóbbinak annyi kiemelkedő társa volt, mint senki másnak a ligában. A Warriorsban Paul Arizin a liga egyik legjobb játékosának tűnt Johnston mellett (sőt, a rájátszásban meg is mutatta, hogy ő a legjobb), míg a Celticsben két top10-es játékos (Sharman, Macauley) szerepelt Cousy mellett. Statisztikailag nem szerencsés összehasonlítani őket, mivel eltérő posztokon játszottak, más eszközökkel voltak befolyással a meccsek kimenetelére. Ami miatt inkább Johnston felé hajlok, az a csapatok mérlegei közti különbség, mivel a Warriors 6 győzelemmel szerzett többet, mint a Celtics. A tabellán semelyik másik két egymást követő csapat között nincsen ekkora különbség, és ha azt elfogadjuk, hogy az alapszakaszban Johnston volt a messze legjobb csapat legjobb játékosa, akkor neki jár inkább a díj.
Az 1955/1956-os Hack-a-GM MVP sorrend:
- Neil Johnston (Philadelphia Warriors)
- Bob Cousy (Boston Celtics)
- Larry Foust (Fort Wayne Pistons)
- Bob Pettit (St. Louis Hawks)
- Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Összesített eredmények (táblázatok)
Adatok forrásai: basketball-reference, APBR
