Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy a liga kilencedik, 1954/1955-ös szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.
Az 1954/1955-ös szezon kezdetén életbe lépett az NBA történetének egyik legjelentősebb szabályváltoztatása: a liga bevezette a 24 másodperces támadóidőt a meccseken. Erre nagy szükség volt, mivel az előző három évben mindig csökkent a meccsenkénti pontátlag az azt megelőző évhez képest. Az 1950/1951-es idényben még 84,1 pontot átlagoltak a csapatok, míg az 1953/1954-esben már csak 79,5-et. A támadóidő bevezetése utáni első szezonban 93,1-et, vagyis egyből 13,6-del nőtt a meccsenkénti pontátlag. Ezzel szoros összefüggésben a gólpasszátlag 20,3-ről 23,6-re nőtt. Számomra sokkal meglepőbb, hogy az időkorlát a mezőnyszázalékra is pozitív hatást gyakorolt, 37,2%-ról 38,5%-ra javult. (Tovább élt az a sorozat, hogy minden szezonban javult a hatékonyság az előző évhez képest.) A büntetőzés is jobb lett, 70,9%-ról 73,8%-ra emelkedett a sikeres egypontosok rátája. Természetesen a meccsenként elérhető lepattanók száma is megugrott, 50,9-ről 56,1-re. A legtöbb pont a Boston Celtics meccsein volt, ők dobták (101,5) és ők is kapták (101,5) átlagban a legtöbbet. A Milwaukee Hawks minössze 87,4 pontot szerzett meccsenként, míg a Syracuse Nationals 89,7-et kapott; ez a két csapat jelentette a másik végletet a Bostonnal szemben a dobott és kapott pontokban.
Az idénynek nagyon sok csapat vághatott neki optimistán, miután az előző hat bajnoki címből ötöt megszerző Minneapolis Lakers legjobbja, George Mikan visszavonult. Egy csapat háza táján egyáltalán nem volt ok a pozitív szemléletre. A Baltimore Bullets 3–11-es mérleggel kezdte az idényt, majd ezt követően feloszlott. (A mai Washington Wizards is szerepelt 1963 és 1973 között ugyanezzel a névvel, de az a csapat csak 1961-ben jött létre.) Az NBA úgy reagált az eseményekre, hogy eltörölte azokat az eredményeket, amik a Bullets addigi meccsein születtek, és egy minden csapat számára egységes sorsolást alakított ki. Innentől kezdve mindkét konferenciában 4 csapat kapott helyet, akik a konferencián belüli csapatokkal 12-12, míg az azon kívüliekkel 9-9 meccset játszottak. Így végül mindenkinek 72 olyan meccse volt, ami beszámított az alapszakasz sorrendjébe. A statisztikákba is csak ezek számítottak bele, a Bullets 14 meccsén elért statokat törölték a játékosok és a csapatok neve mellől..
Az alapszakaszt egyaránt 43–29-es mérleggel fejezte be a keleti Syracuse Nationals, illetve a nyugati Fort Wayne Pistons, ezzel ők végeztek az élen az alapszakaszban, illetve ők várhatták erőnyerőként a rájátszást. Ebben az évben a lebonyolítás úgy alakult, hogy mindkét konferenciában 2 nyert meccsig tartó párharcot vívott a második és a harmadik, és az innen továbbjutó csapat játszott a döntőbe jutásért az első helyezettel. Abban a körben már 3 nyert meccs volt a határ, míg a fináléban már 4. A döntőbe végül az alapszakaszt is holtversenyben megnyerő duó jutott be, majd vívott rendkívül fordulatos és kiélezett párharcot. A meccseket 2–3–2-es rendszerben játszották le, és minden alkalommal a hazai csapat örülhetett. A Pistons 0–2-ről tudott fordítani, de mégis a Nationals ért fel a csúcsra. A hetedik meccsen egyetlen pont döntött a javukra.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Előzetesen annyit, hogy ez egy „mókás” kör lesz, mert mindenhonnan halmozottan érkeztek a kiemelkedő teljesítmények, szinte kivétel nélkül komoly fejtörést okozott az is, hogy két-három játékos közül kicsoda a saját csapata legértékesebb játékosa, nemhogy az egész ligáé.
Bob Cousy (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 71 meccs, 38,7 perc, 21,2 pont, 6 lepattanó, 7,8 gólpassz, 39,7-es FG%, 48-as TS%, 7,8-es Win Share, 21,3-es PER
Csapat teljesítménye: 36–36-os mérleg, keleti 3., összességében 5., 0-s pontkülönbség
A Boston Celtics az 1954/1955-ös idényben is Bob Cousy, Ed Macauley (17,6 pont, 8,5 lepattanó, 3,9 gólpassz) és Bill Sharman (18,4 pont, 4,4 lepattanó, 4,1 gólpassz) hármasára épült, viszont a kiemelkedő egyéni teljesítményeik ellenére sem sikerült különösen sikeres alapszakaszt futni. A korábbi évekkel ellentétben valamennyivel egyértelműbbnek látszik, hogy Cousy volt a csapat legértékesebb játékosa. (Az előző szezonokban Macaulay közel hasonló jelentőséggel bírt.) A 185 centis irányító vezette a ligát gólpasszokban, 21,2-es átlagával második helyen zárt a pontlistán, ráadásul a hatékonyságára sem lehetett különösebb panasz, 48-as TS%-e a 15. legjobbnak számított a ligában. A Boston legnagyobb gyengesége a védekezés volt, de ha a Defensive Win Share mutatót viszonyítási alapnak tekinthetjük, akkor ez legkevésbé az irányítón múlt, aki 1,5-es értékével csapata legjobbja volt. 7,8-es Win Share mutatója a 11., 21,3-es PER-ja a hatodik legjobbnak számított az NBA-ben. A két említett csapattársával egyetemben All-Star lett. Cousy a szezon végén bekerült a liga legjobb ötösébe.
Larry Foust (Fort Wayne Pistons)
Egyéni statisztikák: 70 meccs, 32,3 perc, 17 pont, 10 lepattanó, 1,7 gólpassz, 48,7-es FG%, 57-es TS%, 13,3-es Win Share, 23-as PER
Csapat teljesítménye: 43–29-es mérleg, nyugati 1., holtversenyben ligaelső, 2,4-es pontkülönbség
A Fort Wayne Pistons úgy épült fel erre a szezonra, hogy két nagyon ponterős játékos mellett szerepelt két közepesen ponterős, míg a csapat irányítója felelt azért, hogy elossza a labdákat. Pofonegyszerű, de ez nem vesz el semmit azokból az érdemekből, hogy (holtversenyben) megnyerték az alapszakaszt. Meccsenkénti dobásszámban ugyan csak a harmadik-negyedik legtöbbet átlagolta Larry Foust, de mégis ő volt a csapat legfontosabb tagja. A pontlistán a 12. helyen végzett, közvetlenül a 17,3 pontot átlagoló csapattársa, George Yardley mögött, ugyanakkor sokkal hatékonyabb volt csapattársánál. És mindenki másnál is. 48,7%-os mezőnymutatójával 2,5%-ot, 57-es TS%-ével 3,4%-ot vert a liga második legjobbjára. A lepattanózók versenyében épphogy becsúszott a top10-be, 0,1-del előzte meg Yardleyt. A fejlettebb statisztikai mutatók közül a Win Share (összességében második, per48 első) és a PER (harmadik) is szerette őt. A szezon közben két csapattársa mellett All-Star lett, az idény végén pedig az All-NBA első csapat tagjává választották.
Neil Johnston (Philadelphia Warriors)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 40,5 perc, 22,7 pont, 15,1 lepattanó, 3 gólpassz, 44-es FG%, 53,6-es TS%, 15,4-es Win Share, 25,4-es PER
Csapat teljesítménye: 33–39-es mérleg, leéeti 4., összességében 6., -0,3-es pontkülönbség
A Philadelphia Warriors két kínkeserves szezon után mutatott ismét életjeleket. Ebben egyrészt közrejátszott, hogy visszatérhetett Paul Arizin, aki rögtön 21 pontot és 9,4 lepattanót átlagolt. Nála is nagyobb hatással volt az előző két évben is csillogó Neil Johnston a csapat teljesítményére, akinek eddig csak az hiányzott, hogy legyen egy társa támadásban. Noha a Warriors még így sem váltotta meg a világot, a rájátszásról is lemaradtak, de megközelítették a mezőnyt, és ez már elég ahhoz, hogy ebben az évben Johnstont is számításba vegyem, és ne csak a „futottak még” mezőnyébe kerüljön. Vezette a ligát pontban, lepattanóban, Win Share mutatóban és PER-ban is, illetve övé volt a második legmagasabb TS%, valamint a negyedik legjobb mezőnymutató is. Csak azok a fránya győzelmek nem jöttek elég gyakran. Arizin és ő is All-Star lett. Johnston a liga legjobb ötösébe is bekerült.
Vern Mikkelsen (Minneapolis Lakers)
Egyéni statisztikák: 71 meccs, 36 perc, 18,7 pont, 10,2 lepattanó, 2 gólpassz, 42,2-es FG%, 50,8-es TS%, 10,9-es Win Share, 20,1-es PER
Csapat teljesítménye: 40–32-es mérleg, nyugati 2., összességében 3., 1,1-es pontkülönbség
A Minneapolis Lakers elvben nagyon nehéz helyzetbe került azzal, hogy George Mikan visszavonult, ugyanakkor a csapat mérlegén ez csak mérsékelten látszódott. Pontszerzésben ketten vitték a prímet, Clyde Lovellette és Vern Mikkelsen is 18,7-es átlagot hozott. Előbbi 11,5, utóbbi 10,2 lepattanót tudott ehhez hozzátenni. Első ránézésre nem egyértelmű, hogy melyikük lehetett az értékesebb, de innentől kezdve több minden is Mikkelsen irányába mutat. Ő végzett előrébb TS%-ben (6. kontra 17.) és Win Share mutatóban (4. kontra 8.), viszont PER-ban fordult a kocka (10. kontra 7.). Nehéz igazán nagy különbséget tenni közöttük, ugyanakkor az valamennyire segíthet, hogy csak Mikkelsen lett All-Star, és csak ő lett All-NBA tag. (A második ötösbe került.) A Lakersből ráadásul Jim Pollard és Slater Martin is mehetett az idényfelező gálára, ez így főleg érdekessé teszi, hogy Lovellette miért nem. Lehet, hogy túl nagy tömörülés volt a centerek között, de ha valóban annyira fontos tagja lett volna a csapatának, akkor neki is találtak volna helyet. Ez aprócska nüansz, de elég ahhoz, hogy Mikkelsen legyen a Lakers MVP-jelöltje.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 35,1 perc, 18,5 pont, 12,3 lepattanó, 3 gólpassz, 38,3-es FG%, 49-es TS%, 12-es Win Share. 23-as PER
Csapat teljesítménye: 43–29-es mérleg, keleti 1., holtversenyben ligaelső, 1,4-es pontkülönbség
A Syracuse Nationals Paul Seymour irányítói, valamint Dolph Schayes palánk alatti játékára épített. Mellettük hárman is 10–11 pont körül átlagoltak a csapatban, de ők határozták meg a csapatot. Seymour 6,7 gólpasszával a liga második legjobb előkészítője volt, míg Schayes szinte mindenben jeleskedett. 12,3 lepattanójánál csak hárman szedtek többet, míg 18,5 pontos átlaga a nyolcadik helyig repítette őt a pontlistán. Övé volt a 11. legjobb TS%, a harmadik legmagasabb Win Share mutató, és a negyedik legjobb PER. Nagyszerűen működött mindaz, amit ő, illetve a csapattársai csináltak, ugyanis holtversenyben övék lett a liga legjobb mérlege. Seymourral egyetemben All-Star lett Schayes, és mindketten kiérdemelték az All-NBA csapattagságot is. Schayes az első, csapattársa a második ötösben kapott helyet.
Említést érdemel még:
Clyde Lovellette (Minneapolis Lakers): Vern Mikkelsen mellett a Lakers másik pontgyárosa, 18,7 pontot átlagolt 47,9-es TS% mellett, továbbá lekapott 11,5 pattanót is.
Ed Macauley (Boston Celtics): Bob Cousy után a Boston második legmeghatározóbb játékosa. 17,6 pontját 52,2-es TS%-sel szerezte, mindezt pedig kiegészítette 8,5 lepattanóval, valamint 3,9 gólpasszal is. All-Star.
Bob Pettit (Milwaukee Hawks): A 26–46-os mérleggel záró ligautolsó vezére. 20,4 pontot, 13,8 lepattanót és 3,2 gólpasszt átlagolt. 10,7-es Win Share mutatója az ötödik legmagasabb volt. All-Star, All-NBA első csapat, az Év újonca díj nyertese.
Paul Seymour (Syracuse Nationals): Dolph Schayes mellett a Nationals másik igazán fontos játékosa, 14,6 pontja mellett 6,7 gólpasszt is átlagolt. All-Star, All-NBA második ötös.
Azt hiszem, hogy némi kifejtést igényel, hogy Neil Johnston most miért kerülhetett be negatív mérlegű csapat játékosaként, amikor az előző két idényben hasonló okokból kihagytam őt. A legerősebb válogatási elvnek továbbra is azt tartom, hogy egy csapatból csak egy játékos kaphat MVP-szavazatot. Innentől kezdve nagyon leszűkülnek a lehetőségek, mivel mindössze nyolc csapat volt ebben a szezonban, kettő pedig a Warriorsnál is gyengébben szerepelt. (Bár az egyik így is bejutott a rájátszásba, de ez most nem lényeges.) Így maradt hat csapat, és ahelyett, hogy a New York Knicksből választottam volna valakit, inkább Johnston teljesítményét ismertem most el. A Knicksre már az előző években is az egyenletes teherelosztás volt a jellemző, de ebben az évben újabb szintet léptek ebben: öt játékos átlagolt náluk 13,1 és 15,1 pont között. Ketten emellett jól lepattanóztak, az irányítójuk zsákszámra hozta a gólpasszokat, Win Shareben is 5,3 és 8,3 között mozgott a kvintett, ahogyan a hatékonyság terén sem volt túl nagy különbség. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy lett volna egy egyértelműen legfontosabb vagy legértékesebb játékosuk, ezért nem választottam tőlük senkit.
Hogyha statisztikák alapján kellene választanom, akkor Johnston és Cousy közül kerülne ki a győztesem. Hogyha a csapat teljesítménye a mérvadó, akkor Foust és Schayes közül. Mikkelsen statisztikailag felveszi a versenyt az utóbbiakkal, ráadásul csapatmérlegben is közelebb áll hozzájuk, mint az első két névhez, de valahogy nem érezném megérdemeltnek, ha ő kapná a díjat, mert az ő esetében volt a legkevésbé egyértelmű a számomra a saját csapatában betöltött szerepe. Úgyhogy ő az ötödik. Negyedik helynél előrébb nem tudom rakni Neil Johnstont, mert bármennyire is lenyűgöző számokat hozott, a csapata ebből még mindig nem profiltált eléggé. Cousy esetében hasonlóak az érzéseim; nála annyi plusz van, hogy legalább az 50%-os mérleget elérte a csapatával, viszont az legalább ugyanilyen mértékű mínusz, hogy mellette két kiemelkedő csaapttárs is volt, míg Johnston mellett csak egy. Egy hajszállal csak, de a Boston irányítója a harmadik. Gondolkodtam azon, hogy még előrébb tegyem őt, de a fennmaradó két játékos esetében azt érzem, hogy ugyanazokat az érveket lehetne felhozni, hogy miért kerülhetne vagy nem kerülhetne Cousy eléjük. Ha az egyiket előzi, akkor a másikat is előznie kellene a szememben, de ismét csak a csapatmérleg miatt nem érzem ezt helyénvalónak. Ahhoz sokkal gyengébb kiegészítőszemélyzet kell, hogy bárkinek is megérdemeltnek gondoljak egy MVP-t ilyen gyenge mérleg mellett.
Larry Foust és Dolph Schayes között biztosan nem a csapatmérleg dönt, mivel az centire megegyezik. Foust mellett szól, hogy ő volt a liga leghatékonyabb pontszerzője az 1954/1955-ös idényben, illetve övé volt per48 a legjobb Win Share mutató is. Schayes mellett szól, hogy ő Fousttal ellentétben egyértelmű első opció volt támadásban, ezáltal több pontot is átlagolhatott. Mellette szól a több lepattanó is. A Nationals és a Pistons hierarchiája is hasonlónak tűnik, két meghatározó pontszerző mellett további jó scorerek. A legnagyobb különbség abban mutatkozott meg, hogy a Nationalsnál a két meghatározó pontszerző egyike egyértelműen második opció volt a társa mögött, cserébe ő felelt a játékszervezésért is (Seymour). Foust viszont úgy vált meghatározó pontszerzővé, hogy csak harmadik-negyedik opciónak számított az elvállalt dobások alapján. Schayes sokkal többet foglalkozott a játékszervezéssel (3 kontra 1,7 gólpassz). Schayes rendelkezett a legjobb Defensive Win Share mutatóval (5,7) a ligában. Foust a legjobb Offensive Win Share mutatóval (10,3). Dolph Schayes felé húzok, mert nagyobb teher volt rajta támadásban, illetve a védekezésben nagyobb hatása lehetett, már amennyire támaszkodhatunk a Defensive Win Share mutatóra. Másra pedig sajnos nem tudunk hagyatkozni.
Az 1954/1955-ös Hack-a-GM MVP sorrend:
- Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
- Larry Foust (Fort Wayne Pistons)
- Bob Cousy (Boston Celtics)
- Neil Johnston (Philadelphia Warriors)
- Vern Mikkelsen (Minneapolis Lakers)
Összesített eredmények (táblázatok)
Adatok forrása: basketball-reference
