Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ebből következik, hogy a liga nyolcadik, 1953/1954-es szezonja után senki sem kapta meg ezt az elismerést, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag kiosszuk a díjat.
Az 1953/1954-es szezon kezdete előtt feloszlott az Indianapolis Olympians, emiatt csak 9 csapat vágott neki az új idénynek. Ebből következett, hogy a lebonyolítást finomhangolni kellett. Az alapszakasz során mindenki 72 alkalommal lépett pályára. A keleti oldalon ez egyszerűen jött össze, mivel ott továbbra is 5 csapat maradt: konferencián belüli ellenféllel mindenki 10 meccset játszott, míg a nyugatiakkal 8-8 alkalommal csaptak össze. A 4 nyugati csapat mindegyike 32 meccset játszott konferencián belül, ami úgy adódott össze, hogy két ellenféllel 11, míg eggyel 10 mérkőzésen találkoztak. Mivel itt csökkent a létszám, értelmét vesztette volna az alapszakasz, ha az előző évekhez hasonlóan 4 csapat jut be a rájátszásba, ezért az NBA 3-ra csökkentette a konferenciánként bejutó csapatok számát. A rájátszásban előbb egy minitornát rendeztek, ahol a saját konferencián belül mindenki játszott mindenkivel otthon és idegenben is, ami után kialakult egy sorrend a 3 csapat között. Az első és a második egy 2 nyert meccsig tartó párharcban ismét összecsapott, és a győztesek bejutottak a döntőbe.
Az alapszakasz során a Minneapolis Lakers végzett a legjobb mérleggel. Egyaránt két meccsel előzték meg a Rochester Royals és a keleti első New York Knicks gárdáit. A rájátszást érő pozíciók nagyon hamar eldőltek, ugyanis a keleti negyedik 13, míg a nyugati utolsó 19 meccsel maradt el a még bejutást érő harmadik helytől. Keleten kisebb meglepetésre a Knicks 0–4-es mérleggel zárta a rájátszás eleji körmérkőzéseket, a Syracuse Nationals viszont 4–0-val. Ők ennél is tovább meneteltek, a Boston Celtics 2–0-s legyőzésével bejutottak a nagydöntőbe. Nyugaton úgy alakult, hogy a Lakers és a Royals játszhatott a fináléba jutásért, viszont előtte a körmérkőzések során csak egyszer csaptak össze. (Tipp: már nem lett volna tétje a másik meccsnek, mert már előtte eldőlt, hogy biztosan ők küzdenek meg a döntőbe jutásért.) A nyugati döntőt 2–1-re behúzta a Lakers, így ők jutottak a fináléba. Az akkori rajongók hasonló forgatókönyvet láthattak, mint két évvel korábban: a Lakers győzni tudott az első meccset, majd onnantól kezdve felváltva nyertek a csapatok, vagyis 4–3-as összesítéssel a Minneapolis Lakers lett a bajnok. Simábban is alakulhatott volna a párharc, mivel a Nationals kétszer is csak 2 ponttal tudott nyerni, míg a Lakers legkisebb különbségű sikere is 7 pontos volt.
Az előző években elkezdődő statisztikai hanyatlás tovább folytatódott az 1953/1954-es szezonban. A meccsenkénti pontátlag 82,7-ről 79,5-re csökkent, a gólpasszok száma 21-ről 20,3-re, a lepattanóké pedig 51,5-ről 50,9-re. A büntetőszázalék is visszaesett, az 1952/1953-as 71,6%-ból 70,9% lett egy évvel később. Egyedül a mezőnyszázalék javult kicsivel, 37%-ról 37,2%-ra. A legponterősebb csapatnak a Boston Celtics bizonyult, akik átlagosan 87,7 egységgel terhelték meg az ellenfelek gyűrűjét. A másik véglet a Milwaukee Hawks volt, akik kereken 70 pontot átlagoltak, 7,7 ponttal elmaradva a második legkisebb pontátlaggal bíró Fort Wayne Pistonstól. Talán nem meglepő, hogy védekezésben ezeknek a csapatoknak a hátsó sora kapitulált a legkevesebbszer, a Hawks például 75,3 pontot szedett be meccsenként. A legtöbb pontot a támadásban csillogó Celtics ellenfelei dobták, a bostoni védelem 85,4 egységet engedélyezett az ellenük pályára lépőknek.
Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.
Bob Cousy (Boston Celtics)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 39,7 perc, 19,2 pont, 5,5 lepattanó, 7,2 gólpassz, 38,5-es FG%, 46,4-es TS%, 8,1-es Win Share, 21-es PER
Csapat teljesítménye: 42–30-as mérleg, keleti 2.-3., összességében 4.-5., 2,3-es pontkülönbség
A Boston Celtics háromfejű sárkányként üzemelt. A fejek közül a legfurmányosabb az aggyal rendelkezőre esett a választásom, ő lehetett a Celtics számára legértékesebb. Bob Cousy 7,2 gólpasszával az egész liga legjobbja volt, emellett 19,2 pontjával a második legjobb ponszerző is. Gólpasszaival főleg Ed Macauleyt (18,9 pont) és Bill Sharmant (16 pont) szolgálhatta ki, akik első (48,6%) és második (45%) helyen végeztek mezőnyszázalékban. Ez kicsit a tyúk és a tojás esete is, hogy Cousy szervezőjátéka tette-e őket hatékonnyá, vagy a hatékonyságuk könnyítette meg inkább az irányító dolgát, és az igazság valószínűleg valahol félúton lehet. Nem meglepő módon mindhárman All-Starok lettek, viszont mégis Cousy került be a liga első ötösébe, ez pedig utalhat arra, hogy valóban ő volt a legértékesebb hármójuk közül. A teljes képhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a 8,1-es Win Share mutatója hiába számított a 12. legjobb a ligában, mindkét csapattársa felülmúlta ebben. Mit van mit tenni, valószínűleg a Celtics legértékesebb tagja már ekkor is Red Auerbach edző lehetett, de ő mégsem szerepelhet egy játékosokról szóló listán.
Larry Foust (Fort Wayne Pistons)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 37,4 perc, 15,1 pont, 13,4 lepattanó, 2,2 gólpassz, 40,9-es FG%, 48,3-es TS%, 10,4-es Win Share, 22,8-es PER
Csapat teljesítménye: 40–32-es mérleg, nyugati 3., összességében 6., 1,6-es pontkülönbség
A Fort Wayne Pistons a 25 éves, 206 centis center, Larry Foust köré épült. Mellette négy olyan játékos is megfordult az idény során, aki 10–11 pont körül átlagolt. Ketten közülük az egész idény során a Pistonst erősítették, míg a másik két játékos 32, illetve 45 alkalommal lépett itt pályára. Foust nemcsak a csapatából emelkedett ki pontszerzés terén, hanem az egész NBA-t nézve is a legjobbak közé tartozott, 15,1-es átlagával a 8. helyen zárt a pontlistán. Lepattanózása még jobban kiemelte őt, a 13,4 begyűjtött lecsorgó a 3. helyig repítette őt a liga játékosai között. Továbbá az első 10-ben végzett TS%-ben (10.), Win Shareben (7.) és PER-ban (7.) is. Az idény közben All-Star lett, ahogyan két (három) csapattársa is. (Ez egy izgalmas történet, mert az egyik csapattársát közvetlenül a gála előtt eltiltották, az ő pótlására pedig szintén a Pistonsból érkezett egy játékos.)
Harry Gallatin (New York Knicks)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 37,4 perc, 13,2 pont, 15,3 lepattanó, 2,1 gólpassz, 40,4-es FG%, 53,8-es TS%, 11,8-es Win Share, 24,1-es PER
Csapat teljesítménye: 44–28-as mérleg, keleti 1., összességében 2.-3., -0,1-es pontkülönbség
Azt hiszem, hogy a New York Knicks ezen szezonja a legjobb példa arra, hogy mennyire megtévesztő lehet néha egy csapat pontkülönbsége. A Knicks úgy nyerte meg keletet, hogy az idény során több pontot kapott, mint amennyit szerzett. Egészen abszurd. Az alapszakasz viszont végső soron a győzelmek számáról szól, úgyhogy emiatt nem lehet elmarasztalni őket. (Mondjuk a rájátszásban végül leégtek, de ez már nem ide tartozik.) A csapat két All-Star játékosra épült: Carl Braun csak a pontszerzésért felelt (14,8 pont, 49,5-es TS%), míg Harry Gallatin a lepattanózásért is. Gallatin 198 centis magassága ellenére is vezette a ligát 15,3-es átlagával, egy egész egységet verve a másodikra. Emellett az 53,8-es TS%-ével a liga második leghatékonyabb pontszerzője volt, míg a teljesítménye értékét kifejezni próbáló mutatókban szintén előkelő helyezéseket ért el. 24,1-es PER-ja a 4., míg a 11,8-es Win Share mutatója az 5. legmagasabb volt. A szezon közben – Braunnal együtt – All-Star lett, míg az idény végén a liga első ötösébe is beválasztották.
George Mikan (Minneapolis Lakers)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 32,8 perc, 18,1 pont, 14,3 lepattanó, 2,4 gólpassz, 38-as FG%, 46,6-es TS%, 12,7-es Win Share, 28,7-es PER
Csapat teljesítménye: 46–26-os mérleg, ligaelső, 3,1-es pontkülönbség
A Minneapolis Lakersnek semmi oka nem volt változtatni az elmúlt évek sikercsapatán, elvégre az ezt megelőző 5 évben 4 alkalommal is ők lettek a bajnokok. Ez ugyanakkor ahhoz vezetett, hogy az 1953/1954-es idényben 27,3 évével az övék volt a második legidősebb átlagéletkorral rendelkező keret, ráadásul a 25 perc felett átlagoló hat játékosból öt is minimum betöltötte a 27. életévét a szezon során. Ez ugyanakkor nem akadályozta meg George Mikant abban, hogy továbbra is domináljon, addigi pályafutása legalacsonyabb percátlaga mellett is a 4. helyen végzett a pontlistán, illetve a 2. pozíciót foglalta el a legjobb lepattanózók versenyében. A PER nagyon értékelte az ő játékát, 28,7-es mutatójával 3,1-et vert a második legjobbra. 12,7-es Win Share mutatója a 4. legmagasabb volt, miközben a 6,6-es Defensive Win Share-e az NBA legjobbjának bizonyult. Két csapattársával egyetemben All-Star lett, illetve bekerült az All-NBA első csapatába is.
Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
Egyéni statisztikák: 72 meccs, 36,9 perc, 17,1 pont, 12,1 lepattanó, 3 gólpassz, 38-as FG%, 49,8-es TS%, 14,8-es Win Share, 24,3-es PER
Csapat teljesítménye: 42–30-as mérleg, keleti 2.-3., összességében 4.-5., 4,9-es pontkülönbség
A Syracuse Nationals alacsonyabb szerkezetre váltott az 1953/1954-es idényben, ugyanis az addig erőcsatárként szereplő Dolph Schayes felment centerbe. Noha a 203 centijével egyáltalán nem számított alacsonynak, sőt, a teljes mezőny (110 játékos) 19. legmagasabb tagja volt, de ezzel a lépéssel mégis magasságbeli hátrányba került a többi centerhez képest. Ebből viszont semmi sem látszott a statisztikáin, a pontlistán úgy szerezte meg a 6. helyet, hogy közben az 5. legjobb TS% is az övé volt. A lepattanózók rangsorában szintén ezt a pozíciót foglalta el, míg a meccsenkénti 3 gólpassza a második legtöbb volt a centerek között. Win Share-ben és PER-ban is az első három között végzett. A legtöbb segítséget a hozzá hasonlóan All-Star kiválasztásig jutó Paul Seymourtól kapta, aki 13,1 pontja mellett 5,1 gólpasszt is kiosztott meccsenként. Schayes bekerült a liga legjobb ötösébe is.
Említést érdemel még:
Ray Felix (Baltimore Bullets): 17,6 pontot átlagolt 49,1-es TS% mellett, leszedett 13,3 lepattanót meccsenként, de a csapata 16–56-os mérlegével a mezőny végén zárt. A szezon közben All-Star lett, az idény végén pedig megkapta az Év újonca elismerést.
Neil Johnston (Philadelphia Warriors): 24,4 pontot (53,1-es TS%) és 11,1 lepattanót átlagolt, miközben a liga legjobb Win Share mutatójával (18,3) rendelkezett, de ez csak 29–43-as mérlegre volt elég. Johnston All-Star volt és bekerült a liga első ötösébe.
Ed Macauley (Boston Celtics): 18,9 pontot (56,3-es TS%), 8 lepattanót és 3,8 gólpasszt átlagolt, Cousy és mellett a Boston másik vezére. All-Star és az All-NBA második csapat tagja.
Noha ez nem befolyásoló tényező, de George Mikan megérdemel itt egy külön bekezdést, mivel ebben a részben elbúcsúzunk tőle. Az 1953/1954-es szezon után – 29 évesen – bejelentette a visszavonulását. Ugyan egy év kihagyás után még visszatért 37 meccs erejéig, de már nem volt ugyanaz a játékos. Ebben közrejátszhatott az is, hogy az 1954/1955-ös idényben bevezette az NBA a támadóidőt, hogy gyorsítsa a játékot, ez pedig valószínűleg akkor is rosszul érintette volna Mikant, ha nem vonul vissza. Érdemi pályafutása utolsó három évét egyébként is úgy játszotta le, hogy hoztak egy olyan szabályt, ami a magasemberek dominanciáját kívánta csökkenteni. Mivel a Lakers centere volt a legdominánsabb közülük, ezért sokan Mikan-szabályként is emlegetik azt a módosítást, hogy a festék szélességét az addigi 6 lábról (~1,83 méter) 12 lábra (~3,66 méter) növelték. Mikan miatt megduplázták annak a területnek a méretét, amelyen érvényben volt a 3 másodperc szabály. Ezt még túlélte, sőt, alkalmazkodni is tudott ehhez, de a 24 másodperces támadóidő már sok lett volna neki. Vagyis inkább kevés.
Ennyit a szentimentalizmusról, ideje visszatérni a bizniszhez. Talán eddig ebben az évben gyűlt össze a legkiegyensúlyozottabb élmezőny, egyik játékos sem emelkedik ki egyértelműen. (Kivéve Neil Johnstont, de gyengén teljesítő csapatból továbbra sem választok MVP-t.) Az öt jelöltből négy a sok pont és sok lepattanó iskolát képviseli, míg Bob Cousy az egyedüli kivétel, aki a játékszervezési készségeinek is köszönheti a kiemelést. Abban viszont ismét biztos vagyok, hogy nem ő lesz az első, mégpedig ugyanazon okból kifolyólag, mint amiért az 1952/1953-as idényben sem lehetett az, vagyis Ed Macauley túlságosan domináns szerepe miatt. Attól még nem lesz automatikusan ötödik, hogy őt zárom ki elsőként. Ezt a pozíciót Larry Foust kapja, akinek a csapata mindössze a 6. helyen fejezte be az idényt, és akit szinte megszámlálhatatlan mennyiségű aktuális (3) és korábbi (5) All-Star segített, meg egy későbbi is, de ne rohanjunk annyira előre, róla majd a következő rész(ek)ben lesz szó.
A negyedik hely sem Cousy-é még, ide Harry Gallatin érkezik ugyanis, aki lepattanózásával ugyan kiemelkedett az egész mezőnyből, de pontszerzésben nem annyira, sőt, nem is ő volt csapata első opciója. Ettől még kerülhetne előrébb is, de úgy érzem, hogy a másik három játékos összességében többet tett le az asztalra az 1953/1954-es idényben. Poéngyilkos leszek, mert a fennmaradó játékosok közül nem tudom nem George Mikannek adni az MVP-díjat, hiába nem emelkedik ki egyértelműen az egyéni statisztikája Bob Cousy és Dolph Schayes mellett. Sokkal kevesebb segítsége volt, mint a Celtics irányítójának, és 4,1 perccel kevesebb játékidő alatt is több pontot és több lepattanót jegyzett, mint a Nationals centere. A hatékonyság ugyan Schayes oldalán áll, viszont a győzelmek száma Mikan felé billenti a mérleget. És utóbbi még mindig fontosabb.
Az 1953/1954-es Hack-a-GM MVP sorrend:
- George Mikan (Minneapolis Lakers)
- Dolph Schayes (Syracuse Nationals)
- Bob Cousy (Boston Celtics)
- Harry Gallatin (New York Knicks)
- Larry Foust (Fort Wayne Pistons)
Összesített eredmények (táblázatok)
Adatok forrása: basketball-reference
