Luka Doncic váratlanul hamar lett az NBA egyik legmeghatározóbb játékosa. Képzettsége, sokoldalúsága szinte páratlan, statisztikáit pedig csak a liga történetének legjobbjaihoz lehet mérni. Nem ritka, hogy előkerülnek olyan összehasonlítások, hogy LeBron James újoncként elért számai mennyire egybevágnak Doncic mutatóival. Magic Johnson és Larry Bird neve is gyakran felmerül, ha valakihez hasonlítani próbálják a Dallas fiatal irányítóját, illetve a dobáskiválasztás miatt James Harden neve is sokszor előjön. Utóbbival ugyan nem foglalkozom most, de a többi említett legenda mutatóival összevetettem azt, hogy Doncic milyen számokat hozott pályafutása első 100 meccsén az NBA-ben.

Az NBA mellett a másik szenvedélyem a mozizás. Közel azonos intenzitással követem a filmvilágot, mint a kosárlabdát, sőt, hasonló gyakorisággal írok cikkeket filmekről is. (Ezt a mondatot nem úgy képzeltem el, hogy reklámozzam magamat, de ha már így alakult, akkor a figyelmetekbe ajánlom a Kult blogot.) Mivel Szilveszter napján szokás vicces dolgokkal foglalkozni, ezért úgy döntöttem, hogy összekötöm a két kedvenc témámat. Ehhez kölcsönvettem a nagyszerű Hetedik sor közepe ötletét, akik tavaly decemberben olyan színészeket tettek egymás mellé, akik nem hasonlítanak egymásra. Megvizsgáltam, hogy vannak-e olyan játékosok az NBA-ben, akik ugyanígy nem hasonlítanak egymásra. Dobpergés: vannak!

Mindig is érdekelt, hogy mennyire érdemes nézegetni a tabellát a szezon egyes pontjain, például karácsonykor. Ez már egy olyan időpont, amikor elég sok meccset játszottak le ahhoz, hogy már ne kelljen kicsi mintáról beszélni, ugyanakkor az újonnan épülő csapatok még csak eddigre kezdenek igazán összeállni. Hasonló vízválasztó időpont még az All-Star szünet is, de most karácsony van, vagyis az alábbi kérdést érdemes jelen pillanatban feltenni: hogyan állnak a későbbi döntősök, bajnokok karácsonykor? És kik jutnak idén a döntőbe?

Al Horford különleges játékos. A legtöbb meccsen „csak” védekezik és jó döntéseket hoz a pályán, de amikor szükség van arra, akkor képes akár 25-30 pontokat is felpakolni a palánkra. Ő tipikusan olyan készségekkel és adottságokkal rendelkezik, amik alapján bármelyik csapatba gond nélkül be lehetne illeszteni. Amikor Bostonba igazolt, akkor is zökkenőmentesen ment neki a váltás, s úgy tűnik, hogy most is ez a helyzet Philadelphiában. Ez így szép és jó, de mi történt a Boston játékával azóta, hogy távozott? 

Lou Williams a modern kori hatodik ember prototípusa az NBA-ben. Akármikor beszáll a padról, mindig lendületet tud adni a csapatának, és általában a meccset záró ötösökben is helye van. Williams egy igazi úttörővé nőtte ki magát az elmúlt években, mivel nemcsak a pontszerzésben jeleskedik a kispadról érkezve, hanem a játékszervezésből is kiveszi a részét. Korábban nagyon ritka volt, hogy egy csere egyszerre jeleskedjen mindkettőben, de mostananság egyre több csapatra jellemző, hogy egy olyan játékost tudnak bevetni a kispadról, aki a pontszerzésben és az előkészítésben egyszerre vállal nagy szerepet.

A mai NBA-ben megkerülhetetlen kérdés a triplázás. Lehet szeretni, lehet utálni azt a jelenséget, hogy minden évben több hármast dobnak rá a csapatok, mint az azt megelőző idényben. Egy biztos: ez a játékelem annyira meghatározó lett, hogy egy-egy csapat potenciálját is úgy vizsgáljuk, hogy sorra vesszük a jól triplázó játékosaiknak a számát. De hogy indult ez a jelenség? Mi adott ekkora lökést a triplázás térnyerésének? Szerintem minden egyetlen szabálymódosításra vezethető vissza.

Mike Conley az NBA egyik legkedveltebb és leginkább alulértékelt játékosa volt az elmúlt évtizedben. Ez még úgy is igaz, hogy egy ponton ő volt a liga legnagyobb szerződésével rendelkező játékosa. A neve összeforrt a Memphis Grizzlies csapatával, és ezt néhány év múlva a FedExForum plafonjára felhúzott 11-es mez is szemléltetni fogja. A sok éves közös küzdelem után eljött az elkerülhetetlen újjáépítés ideje a Maciknál, s ennek részeként Conley a Utah Jazz játékosa lett. Régi csapata látszólag jó helyzetbe hozta, elsőre álomszerű párosításnak tűnt ez a házasság, de Conley eddig kilóg innen. Sajnos nem a jó értelemben.

Where Amazing Happens. Az NBA mottója tökéletesen illik arra a jelenségre, ami mostanában történik: Carmelo Anthony hasznos és produktív játékosnak tűnik. Tovább megyek, egyelőre nem csak annak tűnik, de az is. Ez néhány héttel ezelőttig annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy muszáj még egyszer leírnom, mert nagyon győzködnöm kell magamat arról, hogy ez a valóság: Melo 2019-ben hasznos játékos a legerősebb kosárlabda-bajnokságban. Most komolyan, hogy jutottunk idáig?

Ben Simmons az NBA egyik legtehetésgesebb játékosa. Az adottságai kiválóak: atletikus, gyors, remekül lát a pályán. Egyetlen hiányossága van: nem tud dobni. Ha ezen az egy dolgon változtatna, akkor a liga egyik legjobb játékosa lehetne. Simmons mégsem kezd el kintről dobálni, a büntetőzése is inkonzistens, és ezt rendszeresen felróják neki. Amint a neve előkerül, egyből erre a hiányosságára vetül a reflektorfény, idén ráadásul a box score számai is felemásak. Egy valamiről viszont kevés szó esik: Ben Simmons nem csak jó védő, de a liga legjobb perimétervédőivel is felveszi a versenyt. (Bár a saját edzője legalább lenyilatkozta, hogy az All-defensive csapatban lenne a helye.)

Az NBA minden korszakához csatolható egy-két olyan személy, aki olyan hatással volt a játékra, amilyennel csak nagyon kevesen. Általában ugyanazok a nevek merülnek fel olyankor, ha azokat a játékosokat keressük, akik ebbe a csoportba tartoznak: Wilt Chamberlain, Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson, Michael Jordan, Dirk Nowitzki, Stephen Curry. A sort lehetne folytatni, de nem véletlenül álltam meg pont Curry nevénél. Az ő nevéhez, illetve az ő csapatához szokták általában társítani a sok triplás, hatékony kinti dobásokra épülő játék elterjedését. Ennek a korszaknak van egy másik olyan alakja is, aki hasonló hatást ért el a játékával, mégsem ezen a szemüvegen keresztül szokás nézni az ő teljesítményét. Ez a játékos James Harden. (Ki gondolta volna, a címben is szerepel a neve...)