Al Horford különleges játékos. A legtöbb meccsen „csak” védekezik és jó döntéseket hoz a pályán, de amikor szükség van arra, akkor képes akár 25-30 pontokat is felpakolni a palánkra. Ő tipikusan olyan készségekkel és adottságokkal rendelkezik, amik alapján bármelyik csapatba gond nélkül be lehetne illeszteni. Amikor Bostonba igazolt, akkor is zökkenőmentesen ment neki a váltás, s úgy tűnik, hogy most is ez a helyzet Philadelphiában. Ez így szép és jó, de mi történt a Boston játékával azóta, hogy távozott? 

Az NBA történetében mindössze 5 játékos ért el a pályafutása során legalább 11,000 pontot, 6,500 lepattanót, 2,500 gólpasszt, 900 blokkolt dobást és 400 bedobott triplát: Dirk Nowitzki, LeBron James, Scottie Pippen, Josh Smith, Al Horford. Ez a mondvacsinált szűrés önmagában is megmutatja, hogy mennyire különleges játékos Al Horford, noha Josh Smith jelenléte lefelé mozdítja el a listán szereplő egyének átlagos értékét. Bármennyire is próbáltam őt kiszűrni, nem sikerült, ellenben nagyszerűen példázza azt, hogy a statisztikai sokszínűség nem egyenlő a nagyszerűséggel. Ezen most nem is érdemes rágódni, mivel ez továbbra is egy olyan szűrés, amivel magamat akarom igazolni, illetve azt, hogy Horford mennyire jó.

Al Horford az elmúlt években azzal került leginkább a köztudatba, hogy milyen nagyszerű védő. Különösen Joel Embiid és Giannis Antetokounmpo ellen nyújtott emlékezetes teljesítményeket az alapszakaszban és a rájátszásban is. Védekezése nagyon sokáig alulértékelt eleme volt a játékának, de a közvélekedés egyetért abban, hogy kiemelkedően hasznos teljesítményt képes nyújtani a pálya ezen oldalán. Az egyéni elismerések szinte kivétel nélkül elkerülték ezzel kapcsolatosan, mindössze egyszer került be a liga második védekező csapatába. (Arról sem szabad megfeledkezni, hogy 5 alkalommal is All-Star volt, de ehhez kellett az is, hogy éveken keresztül támadásban is húzóember volt a Hawks csapatában.)

Mi van akkor, ha a szavazóknak igazuk van, s valóban nem érdemelt többet annál, minthogy egyszer bekerüljön a  liga második védekező ötösébe? Attól, hogy egy-egy játékos ellen jól teljesít hátul, illetve a csapatai általában jól védekeznek, még nem jelenti azt, hogy kiemelkedő védő lenne. Feltételezhetjük azt is, hogy a jól rendszerbe illeszthető játékoshoz olyan védekezési szisztémákat találtak ki az edzői, amik nemcsak őt tették jobbá, hanem az egész csapatot is. Ezt kívánja alátámasztani az is, hogy Horford mindenkori csapatai elég gyakran jobban védekeznek nélküle, mint vele a pályán. Az idei szezonban ez nincs így, de például a 2018/2019-es idényben ez igaz volt.

A fejlettebb statisztikai mutatók nem szeretik mindazt, amit a pályán csinál, és ez nemcsak a defensive rating esetében van így. A D-PIPM a 19. legjobbnak tartja a ligában, ami nem hangzik rosszul, de az idei 2,05-ös értéknél csak egyszer ért el jobbat. DRPM-ben idén a 8. helyen áll a centerek között, ami szintén nem rossz, sőt, ennél előrébb egyszer sem végzett még ebben a mutatóban, de ez az adat is azt akarja mutatni, hogy „csak” egy nagyon jó védő Horford, de nem elit. DBPM-ben is egyszer volt 7. (2008/2009), egyszer 10. (2017/2018), inkább  a top15–top30 között mozgott egész pályafutása során. Ez is kiváló, de ha ebből indulunk ki, akkor talán mégsem tűnik annyira pótolhatatlannak, mint ahogy gondolni lehetett volna.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy attól jobb védekező játékos, mint amilyennek ezek a számok mutatják, mert az intelligenciát, a kommunikációt, a játék olvasásának a képességét nem mutatják meg ezek az adatok, miközben Horford ezekben a legerősebb. Ahogyan a korábban említett Josh Smith esetében nem tükrözik a számok a helyenként fafejű döntéseket, úgy veszik el itt is Horford zsenije. Ez az a zseni, amit a Boston nem tudott pótolni a nyáron, ugyanakkor a nyers statisztikákból több mindent is sikerült átmenteni. (Erről bővebben kicsit lejjebb.)

A védekezés mellett a lepattanózás is visszatérő kérdéskör a játékával kapcsolatban. Sosem volt az a domináns lepattanózógép, mint néhány másik center, de a csapatai általában akkor gyűjtötték be jobb hatékonysággal a lecsorgókat, amikor ő is pályán volt. Atlantában voltak olyan évei, amikor ez nem volt igaz, de amióta elkerült onnan, sosem lepattanózott jobban az aktuális csapata akkor, amikor ő nem volt a parketten. Ez úgy lesz igazán érdekes, hogy az első 6 szezonjában átlagosan 7,0 védőpattanót kaparintott meg meccsenként, míg azóta 5,5-ös átlagot tud felmutatni. Az egyéni számok visszaestek, de ami az igazán fontos, hogy a csapataira ez nem volt egyértelműen negatív hatással.

Ami mindig jellemző volt a csapataira, hogy a kosarakat nagy százalékban előzte meg gólpassz, míg a labda járatásában Horford is óriási szerepet játszott. Amellett lehetne érvelni, hogy ez azért is lehetséges, mert többnyire olyankor volt pályán, amikor a mindenkori kezdő irányítói is, akik többnyire magas gólpasszátlagot hoztak, de ez nem fedné le a valóságot. Horford passzjátéka kiemelkedő, és ezt a szemteszt és a gólpasszainak a mennyisége egyaránt igazolja. Ez a 13 éves minta elengedő ahhoz, hogy senki ne vonja kétségbe azt, hogy vele a pályán jobban jár a labda, jobb helyzetek születnek, vagyis a Bostonnak ezt az űrt is be kellett tömnie valahogy. Mindezt szerintem sok kis tényezőből építették fel idén, mint a Brown–Tatum duó térnyerése, Hayward helyének megtalálása, a nemkívánatos elemek eltávolítása. Mindez azt eredményezi, hogy a Boston a liga egyik legjobb csapata a pálya mindkét oldalán. 

Horfordot egy-az-egyben nem tudta pótolni a Celtics, mivel nem volt elegendő mozgásterük. (És hasonló játékost egyébként sem találtak volna.) Az általa cipelt terheket így elosztották több játékos között: érkezett Kanter és Grant Williams, miközbenTheis több percet átlagol. Grant Williams ugyan nem center, de védekezésben nagyon sok apró dolgot megcsinál, amire Horford is képes volt, ezért érdemes őt idevenni. Theis a gyűrű védésében és lepattanózásban is előrébb lépett az előző szezonhoz képest, míg Kanter csak az utóbbi kategóriában hozott egy új dimenziót a csapatnak. Robert Williams III kimaradt ugyan az összehasonlításból, noha a szemteszt alapján néha úgy tűnik, hogy a Boston akkor a legjobb, amikor ő is pályán van. (A Celtics defensive ratingje viszont akkor a legrosszabb, amikor ő pályán van.)

Grant Williams 36 percre vetítve hasonló mennyiségű dobás ellen védekezik, mint az előző két szezonban Horford. Ezekből a dobásokból több a tripla, de a távolságtól függetlenül hasonló hatékonysággal teszi ezt, mint ahogy „elődje” csinálta ezt a jobbik (2017/2018) idényében. Teljes egészében nem vette át a helyét, mivel feleannyit játszik csak, de részben pótolja egyelőre. Theis játékára jó hatással van eddig a nagyobb percátlag, sokkal több dobás ellen védekezik, miközben az ellenfelei hatékonysága is romlott idénre. Kanter próbálja azt hozni, amit a német csinált tavaly, ugyanakkor ő más stílusú játékos, ezért nem is lehet elvárni, hogy a triplák ellen jól védekezzen. Ez egyelőre belefér, de a későbbiekben lehet még ebből problémája a Bostonnak.

A Celtics védekezését az elmúlt években meghatározta az irányító személye is. Isaiah Thomas talán a liga legrosszabb védője, míg Kyrie Irving is csak akkor jobb nála, ha odateszi magát. Mindketten olyan játékosok, akiket el kell rejteni védekezésben, ezért a másik 4 játékosra jóval nagyobb teher hárul, mint kellene. Horford mindhárom évében úgy játszott, hogy a csapatvédekezés velük volt súlyosbítva, és így talán az is érthető, hogy miért nem szerették őt a fejlettebb védőmutatók. Kemba Walker sem sokkal jobb védő náluk, sőt, az ábra azt mutatja, hogy rosszabb is, de ebben az esetben szerintem az a lényeges, hogy ő szignifikánsan több dobás ellen védekezik, mint az elődei. Ez azért lehet így, mert őt kevésbé próbálják bújtatni, és innentől egy egyszerű logikai következtetést lehet levonni: ha nincs ilyen megkötés, akkor könnyebb rendszerszinten jó védekezést felépíteni.

A Celtics idén egészen olyan, mint Horford első évében volt. Hasonló mennyiségben piszkálnak bele a labdákba, ugyanolyan hatékonyan dobnak ellenük a riválisok, illetve a védőlepattanók megszerzésében is viszonylag közel van egymáshoz ez a két szezon. A két köztes év adatait nehéz nem összefüggésbe hozni azzal, hogy ezekben a szezonokban játszott Bostonban Irving. Ez többé-kevésbé megmagyarázza, hogy miért volt kevesebb a labdába nyúlás (deflections), illetve miért dobtak ellenük jobban a csapatok, de a jobb védépattanózást már nem lehet ezzel párhuzamba állítani. 

Horford számára az az igazán kedvező, ha támadásban sokat jár a labda, ugyanakkor a Boston játékára ez egyre kevésbé jellemző az elmúlt években. Ez az összes gólpassz számán nem mindig látszódott meg, de azért érdemes lehet elgondolkodni azon is, hogy Horford esetleg azért döntött a távozás mellett 2019 nyarán, mert a Celtics támadásban egyre kevesebb passzal próbált meg eredményt elérni. Ugyan a Philadelphia esetében is megfigyelhető egy csökkenés az összes passz számában, de még így is 305,6-es átlagot hoznak, ami bőven felülmúlja a tavalyi Celtics adatait. Idén a Boston még kevesebbet passzol, ami pont Horford távozása miatt nem meglepő, ugyanakkor az ő gólpasszainak egy részét úgy próbálják meg pótolni, hogy a magasak több olyan helyzetet teremtenek a zárásaikkal, amikből kosár lesz.

Összességében elmondható, hogy Al Horford teljes pótlása lehetetlen küldetés lett volna, ugyanakkor statisztikailag több tényezőt is sikerült idén reprodukálni, vagy akár fejleszteni is. Ebben jelentős szerepe lehet annak is, hogy Kyrie Irving helyett Kemba Walker az irányító, aminek a statisztikai vonatkozásai mellett egyéb hatásai is lehetnek a többiek játékára. Mindemellett a játszott kosárlabda is módosult, vagyis a Boston sok kisebb, de annál jelentősebb változtatással oldja meg eddig Al Horford pótlását.

Adatok forrásai: stats.nba.com, basketball-reference

Kép forrása: Slam Online