Hack-a-GM

The real MVP: 1962

2021. szeptember 12. - Agárdi László Lehel

Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 16., 1961/1962-es idénye végén a játékosok szavazatai alapján Bill Russell érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.

the_real_mvp_1962.png

The real MVP: 1961

Az 1961/1962-es szezon előtt bővült az NBA mezőnye, új csapatként a Chicago Packers csatlakozhatott, akiket a nyugati konferenciába soroltak be, így ott 5, míg keleten 4 csapat kapott helyet. A mai Washington Wizards elődjének számító csapat az 1/1-es választási jogot is megkapta a csatlakozáskor, így náluk kötött ki a draft messze legkiemelkedőbb játékosa, Walt Bellamy. A lebonyolítási rendszert nem lehet egységesnek nevezni, állandó pontot mindössze az jelentett, hogy a keleti csapatok egymással 12-12 meccset vívtak, ahogyan a 4 régebbi nyugati csapat is egymás között, míg a Packers minden csapattal 10 alkalommal mérkőzött meg konferenciától függetlenül. Az ellenkező konferenciákhoz tartozó csapatok között 8-10 mérkőzést rendeztek, és így jött ki, hogy minden csapat 80 alkalommal lépett pályára, eggyel többször, mint az előző szezonban.

Az alapszakasz során felfelé és lefelé is kilógott egy-egy csapat, és egyik irányban sem történt meglepetés: a Boston Celtics ezúttal is magabiztosan húzta be az alapszakaszt, 60–20-as mérlegükkel simán előzték a nyugati első Los Angeles Lakerst (54–26), illetve a keleti második Philadelphia Warriorst (49–31) is. A Chicago Packers legalább ennyire egyértelműen lógott ki lefelé, mindössze 18 mérkőzést tudtak megnyerni, amivel 11 meccsel maradtak el a New York Knicks és a St. Louis Hawks kettősétől – a rájátszásról ez a 3 csapat csúszott le, aminek a lebonyolítása nem változott, az előző szezonhoz hasonlóan itt is 3 nyert meccsig tartó párharcokat vívtak a 2. és a 3. helyezettek azért, hogy aztán ki-ki a maga konferenciájában megpróbálja legyűrni egy 4 győzelemig tartó párharcban a konferencia győztesét.

Keleten a Philadelphia Warriors 1–2-ről fordítva 3–2-re gyűrte le a Syracuse Nationals csapatát, hogy aztán a keleti döntőben a 7. meccsen 109–107-re alulmaradjanak a Boston Celtics ellen – hiába egyenlíett háromszor is a Warriors, elfogytak a javítási lehetőségek számukra. Nyugaton a Detroit Pistons 3–1-re tudott nyerni a Cincinatti Royals ellen, majd a Los Angeles Lakers ellen hiába zárkóztak fel 2–3-ig azt követően, hogy egyetlen vereségre voltak egy söpréstől, végül 6 meccsen alulmaradtak ellenük. A finálé aztán a lehető legkiélezettebben alakult, a 7. meccs hosszabbításában dőlt a bajnokság sorsa, a Boston Celtics megvédte a címét, miután 110–107-re nyerni tudtak. A párharc krónikájához hozzátartozik, hogy 3–2-re még a Lakers vezetett, majd a 7. meccs rendes játékideje vége előtt 5 másodperccel Frank Selvy viszonylag tisztán dobhatott azért, hogy az aranysárga-lilák átvegyék a vezetést, de hibázott, és a hosszabbításban a Celtics kerekedett felül.

Az 1960/61-es idényhez képest jelentősen javult a játékosok pontszerzési hatékonysága, átlagosan 42,6%-kal céloztak az egy évvel korábbi 41,5% helyett. Ez a javulás a pontátlag emelkedéséhez is vezetett, átlagosan 118,8 pontot szereztek a csapatok, ami 0,7 pontos emelkedést jelentett. A büntetőzés romlott, az egypontosok 72,7%-ából született pont az 1961/62-es szezonban, míg előtte 73,3%-ban. Noha a pontok száma nőtt, a dobások mennyisége csökkent, 109,4-ről 107,7-re, és ez a hatékonyság javulásával együttesen ahhoz is vezetett, hogy a lepattanók száma is csökkent, 73,3-ről 71,4-re. A gólpasszok száma szintén visszaesett, 24,2-ről 23,9-re. A legtöbb pontot a Philadelphia Warriors mérkőzésein lehetett látni, ők szerezték a legtöbb pontot (125,4), ugyanakkor ők is kapták a legtöbbet (122,7). A leggyengébb támadószekció a Chicago Packersé volt, mindössze 110,9 pontot átlagoltak, 3,9 ponttal elmaradva a második legkevesebb pontot szerző New York Knickstől. A Boston Celtics védekezése egészen más dimenziót képviselt, mint a másik 8 csapaté, mindössze 111,9 pontot engedélyeztek meccsenként, míg a második legkevesebb pontot kapó Los Angeles Lakers is 116,3-et. A legjobb és a legrosszabb pontkülönbségnél nem meglepő módon a Celtics és a Packers található, előbbi átlagosan 9,2 ponttal múlta felül ellenfeleit, míg utóbbi átlagosan 8,5 ponttal maradt alul.

A szezon végén a játékosok megszavazták maguk között, hogy szerintük ki volt az alapszakasz legértékesebbje, és az előző évekhez hasonlóan ismét az első hármat kellett megnevezniük. Az első helyezett 5, a második 3, a harmadik 1 pontot kapott. A díjat az 1960/61-es idényhez hasonlóan Bill Russell vitte el, méghozzá elég egyértelmű különbséggel, 51 első helyezést és 297 pontot gyűjtött be. A második és a harmadik helyért már nagyobb volt a harc, ezeken a helyezéseket Wilt Chamberlain (9 első helyezés, 152 pont) és Oscar Robertson (13 első helyezés, 135 pont) osztozott. Összesen 8 játékos kapott szavazatot, közülük 7 került legalább egy szavazónál az első helyre, és két csapatnál kaptak ketten is szavazatot, a két konferencia győztesénél, míg a Syracuse Nationals, a Detroit Pistons és a Chicago Packers csapataiból senki sem kapott voksot.

Ennyi év távlatából nehéz meghatározni, hogy kik lehettek volna esélyesek az MVP-címre, illetve mennyire volt megérdemelt a győztes elismerése, de azért egy próbát megér. A díjjal kapcsolatos gondolataimat ebben az írásban osztottam meg.

Wilt Chamberlain (Philadelphia Warriors)

Egyéni statisztikák: 80 meccs, 48,5 perc, 50,4 pont, 25,7 lepattanó, 2,4 gólpassz, 50,6%-os mezőnymutató, 53,6%-os TS, 23,1-es Win Share, 31,8-es PER

Csapat teljesítménye: 49–31-es mérleg, keleti 2., összességében 3., 2,7-es pontkülönbség

Gyakorlatilag könyveket lehetne megtölteni azzal, hogy Wilt Chamberlain milyen megdönthetetlen és megdönthetetlennek hitt rekordokat állított fel ebben az idényben, a 48,5 perces és az 50,4 pontos átlagot sem fogják valószínűleg felülmúlni, és a 25,7 lepattanó is csak azért nem rekord, mert az ezt megelőző két idényben mindkétszer többet átlagolt. 4,029 pontot szerzett összesen, 3,000 fölé is egyedül Michael Jordan jutott az 1986/87-es idényben, ő akkor 3,041-nél állt meg. Chamberlain Win Share-ben és PER-ban is vezette a ligát, utóbbiban olyan rekordot állított fel, amit csak Giannis Antetokounmpo tudott megdönteni a 2019/20-as szezonban. Chamberlain egyéni parádéi ellenére csak 3 meccsel nyert többet a Warriors, mint egy szezonnal korábban, a Boston Celticstől 11 meccsel elmaradtak így is, és a Los Angeles Lakers is megelőzte őket – előbbivel szemben 4–8-at, utóbbi elen 3–6-os mérleget értek el az alapszakaszban, a Royals ellen 5–3-at, a Nationals ellenében 6–6-ot. Chamberlain egyénileg All-Star lett, bekerült az All-NBA első csapatába, az MVP-szavazáson pedig a 2. helyen végzett 152 ponttal és 9 első helyezéssel.

Hal Greer (Syracuse Nationals)

Egyéni statisztikák: 71 meccs, 38,1 perc, 22,8 pont, 7,4 lepattanó, 4,4 gólpassz, 44,7%-os mezőnymutató, 50%-os TS, 8,5-es Win Share, 17,5-es PER

Csapat teljesítménye: 41–39-es mérleg, keleti 3., összességében 5., 2,3-es pontkülönbség

Minden bántás nélkül írhatom, hogy ő csak a sajátos kritériumrendszer miatt van itt, elvégre mindig 5 játékost emelek ki, és egy csapatból mindig csak egyet, és nem hiszem, hogy nagy spoiler lenne az, hogy már most elárulom, Hal Greer személyében az 5. helyezettet köszönthetjük. Greer a 22,8 pontos átlagával 10. lett a pontlistán, a lepattanózók versenyében 25., míg a gólpasszadók listáján a 13. pozíciót csípta meg. A Nationals tipikus középcsapat volt, épphogy megugrották az 50%-ot, az előttük végző riválisok közül a Celtics ellen 2–10-et, a Lakers ellen 2–6-ot, a Warriors ellen 6–6-ot, míg a Royals ellen 4–5-öt mentek. Greer a szezon közben All-Star lett, viszont az idény végén nem fért be egyik All-NBA csapatba sem, ahogyan az MVP-szavazáson sem gyűjtött be pontot.

Oscar Robertson (Cincinatti Royals)

Egyéni statisztikák: 79 meccs, 44,3 perc, 30,8 pont, 12,5 lepattanó, 11,4 gólpassz, 47,8%-os mezőnymutató, 55,4%-os TS, 15,6-es Win Share, 26-os PER

Csapat teljesítménye: 43–37-es mérleg, nyugati 2., összességében 4., 1,8-es pontkülönbség

A Royals komoly fejlődésen ment keresztül egy év alatt, 10 meccsel nyertek többet, mint az 1960/61-es szezonban, és ebben hatalmas szerepet játszott Oscar Robertson, aki az NBA történetében először átlagolt tripla-duplát egy egész idényen keresztül – ezt azóta is csak Russell Westbrook csinálta meg. Robertson messze kiemelkedett a 11,4 gólpasszos átlagával, a 2. Guy Rodgers 8-nál állt meg, és ehhez jött hozzá, hogy a pontlistán az 5., a lepattanózók versenyében a 9. helyen végzett. 47,8%-os mezőnymutatójával a 4. lett, míg 55,4%-os True Shooting mutatójával csak századokkal maradt el az első helytől. Win Share-ben 3., PER-ban 4. lett a ligában. A riválisok közül a Celtics ellen 1–7-et, a Lakers ellen 5–7-et, a Warriors ellen 3–5-öt, a Nationals ellen 5–4-et ért el a Royals. Robertson az idény közben All-Star lett, a szezon végén bekerült a liga első ötösébe, az MVP-szavazáson pedig a 3. helyet csípte meg 135 ponttal és 13 első helyezéssel.

Bill Russell (Boston Celtics)

Egyéni statisztikák: 76 meccs, 45,2 perc, 18,9 pont, 23,6 lepattanó, 4,5 gólpassz, 45,7%-os mezőnymutató, 48,9%-os TS, 15,5-es Win Share, 19,4-es PER

Csapat teljesítménye: 60–20-as mérleg, ligaelső, 9,2-es pontkülönbség

A Celtics sorozatban 6. alkalommal húzta be az alapszakaszt, és a 75%-os győzelmi rátájuknál jobbat csak egyszer tudtak felmutatni, az 1959/60-as szezonban. Természetesen most is Russell állt a középpontban, legalábbis abból a szempontból, hogy ő volt a Celtics legjelentősebb játékosa, amin az sem változtat, hogy csapatán belül sem ő átlagolta a legtöbb pontot. A pontlistán „csak” a 16. lett, viszont a 23,6 lepattanójával a 2. helyen zárt a ligában, míg 4,5 gólpasszával a 11. helyet csípte meg. 15,5-es Win Share mutatójával a 4. helyen végzett a ligában, viszont a 11,6-es Defensive Win Share mutatójával messze kiemelkedett a mezőnyből, a 2. Wilt Chamberlain 6,0-s értéket ért el. A Celtics a riválisai közül a Lakers ellen 6–3-ra, a Warriors ellen 8–4-re, a Royals ellen 7–1-re, a Nationals ellen 10–2-re zárt az alapszakaszban. Russell az idény közben All-Star lett, viszont a szezon végén annak ellenére is csak a liga második ötösébe került, hogy őt választották meg a játékostársak MVP-nek, ezt az elismerést 297 ponttal és 51 első helyezéssel vihette el.

Jerry West (Los Angeles Lakers)

Egyéni statisztikák: 75 meccs, 41,2 perc, 30,8 pont, 7,9 lepattanó, 5,4 gólpassz, 44,5%-os mezőnymutató, 52,4%-os TS, 12,9-es Win Share, 22,6-es PER

Csapat teljesítménye: 54–26-os mérleg, nyugati 1., összességében 2., 2,2-es pontkülönbség

Jerry West robbantott a második idényében, és az ő fejlődésének is köszönhette a Lakers, hogy 18 meccsel nyertek többet, mint az előző szezonban. Ha létezett volna már a Legtöbbet Fejlődő Játékos díj, akkor West méltó kihívója lett volna ebben a kategóriában Wilt Chamberlainnek, elvégre 13,2 ponttal növelte az átlagát, míg Chamberlain „csak” 12 pontot emelt az 1960/61-es idényhez képest. West a 30,8 pontjával az 5. lett a pontlistán, holtversenyben a 4. Oscar Robertsonnal, emellett a gólpasszlistán a 6., a lepattanózók versenyében a 21. helyen zárt. 52,4%-os TS-ével a hatékonyabb pontszerzők közé tartozott, a 9. legmagasabb érték lett az övé, mellette az 5. legnagyobb Win Share és a 6. legmagasabb PER is a nevéhez köthető. A Lakers a riválisok közül a Celtics ellen 3–6-ot, a Warriors ellen 6–3-at, a Royals ellen 7–5-öt, a Nationals ellen 6–2-t ért el. West All-Star lett, bekerült a liga legjobb ötösébe, az MVP-szavazáson pedig az 5. helyet kaparintotta meg 60 ponttal és 6 első helyezéssel.

Említést érdemel még:

Elgin Baylor (Los Angeles Lakers): Baylor helyzete is csak különlegesebbé tette ezt a szezont, mert amellett is lehetne akár érvelni, hogy ő hozta ebben a szezonban a legjobb, legsokoldalúbb egyéni teljesítményt, ugyanakkor a szezon utolsó 38 meccséből csak 6 alkalommal tudott pályára lépni, mivel katonai szolgálatot kellett teljesítenie. Önmagában a számai egészen lenyűgözőek, 44,4 perc alatt 38,3 pontot, 18,6 lepattanót és 4,6 gólpasszt átlagolt, ráadásul a vele elért 37–11-es mérleg egy 77%-os győzelmi mutatóra elég, ami jobb még a Boston Celtics 75%-jánál is, de amellett tényleg nagyon nehéz elmenni, hogy csak 48 meccsen játszott, így helyette Jerry West került be az 5 finalista közé nálam. A maga elismeréseit így is begyűjtötte Baylor, meghívták az All-Star gálára, amin nem tudott részt venni, bekerült az All-NBA első csapatba, az MVP-szavazáson pedig a 4. helyen végzett 82 ponttal és 3 első helyezéssel.

Walt Bellamy (Chicago Packers): Benne vagyok a legkevésbé biztos, hogy mennyire megérdemelt itt szerepelnie, mivel csapatával messze kilógott lefelé, neki pedig nem igazán akadt segítsége/kokurenciája, így semmi sem akadályozta meg abban, hogy kiváló egyéni statisztikákat gyártson, ugyanakkor ilyen körülmények közepette is kiemelkedő hatékonyság jellemezte, a számai alapján az első ötösben lenne a helye, ezért köztes megoldásként itt kötött ki. Bellamy az első NBA-s szezonjában 42,3 perc alatt 31,6 pontot, illetve 19 lepattanót átlagolt, ráadásul 51,9%-os mezőnymutatójával és 55,4%-os True Shooting mutatójával is vezette a ligát, míg 16,3-es Win Share mutatójával a második lett. A szezon közben All-Star lett, az idény végén elnyerte az Év Újonca díjat.

Richie Guerin (New York Knicks): A Knicks ugyan 29–51-es mérlegével az utolsó helyen zárt keleten, de ez legkevésbé rajta múlt, 42,9 perc alatt 29,5 pontot, 6,4 lepattanót és 6,9 gólpasszt átlagolt, utóbbival a 4. helyen zárt a ligában, míg a pontlistán a 6. pozíciót foglalta el. All-Star lett, bekerült a liga második ötösébe, illetve kapott egy első helyes szavazatot is az MVP megválasztásakor, 5 pontjával a 7. helyen zárt.

Tom Heinsohn (Boston Celtics): Furcsa, hogy hosszú évek óta először nem Bob Cousy neve kerül ide a Celticsből, ugyanakkor a számok alapján már az a benyomásom, hogy ebben az idényben már nem ő volt a csapata második legfontosabb/legértékesebb játékosa, legalábbis az alapszakaszban nem. Heinsohn 22,1 pontot és 9,5 lepattanót átlagolt, All-Star lett, illetve bekerült a liga második ötösébe.

Bob Pettit (St. Louis Hawks): Egyénileg talán pályafutása legjobb számait hozta, 42,1 perc alatt 31,1 pontot, 18,7 lepattanót és 3,7 gólpasszt átlagolt, övé lett hivatalosan a 2. legmagasabb pontátlag (Baylor nem kvalifikált) és a 3. legmagasabb lepattanóátlag, de a Hawks a 29–51-es mérlegével messze lemaradt a rájátszásról, és ez elég is volt ahhoz, hogy Pettit se kerüljön be az első ötös közé. A szezonjára így is begyűjtötte az elismeréseket, All-Star lett és az All-NBA első csapat tagja, az MVP-szavazáson pedig a 6. helyen zárt 31 ponttal és 2 első helyezéssel.

Ilyen nehéz dolgom még egyszer sem akadt, és talán nem túl merész kijelenteni azt sem, hogy az ezt következő szezonokban nem is sokszor lesz ehhez hasonló. Már az is komoly dilemmát okozott, hogy kik kerüljenek be a legjobb 5 közé, de azt is meg kell említenem, hogy a következő ötösbe kerülésért is nagy csata dúlt, Paul Arizin (21,9 pont, 6,8 lepattanó) vagy Jack Twyman (22,9 pont, 8 lepattanó) is nagyon sok évben befért volna legalább az említést érdemlő játékosok közé. Arizint külön is ki kell emelni, ugyanis az ő nevével ennél a szezonnál találkozunk utoljára ebben a sorozatban, az 1961/962-es szezon végén lezárult az NBA-s pályafutása, személyében egy tízszeres All-Star kosaras köszönt el.

Az 5. helyezést Greer viszi el, és ehhez azt hiszem, hogy nem férhet sok kétség. Érzésem szerint a 4. hely is egyértelmű, Westnek kell ebben a pozícióban kikötnie, mivel ő a szezon egy elég jelentős részében a saját csapatában is csak második opció lehetett. Nézőpont kérdése, hogy mennyire pozitív vagy negatív az, hogy a Lakers 17–15-ös mérleget ért el azokon a mérkőzéseken, amikor Elgin Baylor nem játszott, mert egyfelől jól hangzik, hogy egy csapat 50% körül tud teljesíteni a legjobbja nélkül is, másfelől viszont így is hatalmasat zuhantak ahhoz a szinthez képest, mint amit Baylorral a pályán tudtak.

Ezen a ponton térnék most ki arra is, hogy a versenyben maradt 3 játékos mennyi segítséget kapott a társaitól, mert erről eddig még kevés szó esett. A Celticsnél a már említett Tom Heinsohn (22,1 pont, 9,5 lepattanó, 9,3 Win Share), Sam Jones (18,4 pont, 5,9 lepattanó, 9,6 Win Share), Bob Cousy (15,7 pont, 7,8 gólpassz, 6,3 Win Share) és Frank Ramsey (15,3 pont, 4,9 lepattanó, 7,3 Win Share) töltötték be a legnagyobb szerepet, közülük az előbbi kettő lett All-Star, míg Heinsohn és Cousy került be a liga második ötösébe. A Warriorsnál Paul Arizin (21,9 pont, 6,8 lepattanó, 6,3 Win Share), Tom Gola (13,7 pont, 9,8 lepattanó, 4,9 gólpassz, 4,4 Win Share), Al Attles (11,3 pont, 4,7 lepattanó, 4,4 gólpassz, 5,2 Win Share) és Guy Rodgers (8,2 pont, 8 gólpassz, 4,4 Win Share) töltött be fontos szerepet, közülük Arizin és Gola lett All-Star. A Royalsnál Jack Twyman (22,9 pont, 8 lepattanó, 8,6 Win Share), Wayne Embry (19,8 pont, 13 lepattanó, 6,7 Win Share), Bucky Bockhorn (15,8 pont, 4,7 lepattanó, 4,6 gólpassz, 3,1 Win Share) és Bob Boozer (13,7 pont, 10,2 lepattanó, 3,9 Win Share) tette hozzá a legtöbbet, közülük Twyman és Embry All-Star lett, előbbi bekerült a liga második ötösébe is.

Azt hiszem, hogy nincsenek olyan hatalmas különbségek itt ahhoz, hogy ezek egyértelműen eldöntsék a sorrendet. Ha úgy vesszük, Russell kapta a legtöbb segítséget, de ez nem is meglepő, elvégre az ő fő erőssége és feladata a védekezés összefogása volt, és szüksége sem volt arra, hogy túlságosan erőltesse a pontszerzést. Chamberlain teljesen más vonalat képviselt pályafutása ezen szakaszában, az ő társai nem is szállítottak annyi pontot, viszont az előkészítésben többen is jeleskedtek, ami fontos volt ahhoz, hogy ő ennyire domináns pontszerző tudjon lenni. Robertson társai hasonlóan látványos számokat hoztak a maguk szerepében, mint a csapat sztárja, és pontosan ez az, ami azt mondatja, hogy a Royals mindenesének kell a 3. helyezést adni, mivel ekkora eszköztár mellett is csak egy olyan csapatot alkottak, ami nem sokkal zárt 50% felett

Chamberlain egyéni számaira nagyon nehéz azt mondani, hogy nem érnek MVP-címet bármelyik szezonban, és önmagában az, hogy 11 meccsel kevesebbet nyert a csapatával, mint Russell és a Celtics, még nem is jelentené azt nálam, hogy nem neki kellene ezt kapnia, ugyanakkor nehéz elmenni amellett, hogy a fő riválisok közül a Celtics és a Lakers ellen is masszívan negatív mérleget hoztak össze, és a pozitív mérleggel záró csapatokkal szemben összességében is 18–23-as mérleget tudtak csak felmutatni, míg a Celtics 31–10-est. Chamberlain bármilyen számokat is tett le minden egyes este az asztalra, ez csak a gyengébb ellenfelekkel szemben bizonyult igazán kifizetődőnek, míg Russell és a Celtics ellenféltől függetlenül hozta közel ugyanazt, és ezzel együtt már az ő irányába billen a mérleg.

Az 1961/1962-es Hack-a-GM MVP sorrend:

  1. Bill Russell (Boston Celtics)
  2. Wilt Chamberlain (Philadelphia Warriors)
  3. Oscar Robertson (Cincinatti Royals)
  4. Jerry West (Los Angeles Lakers)
  5. Hal Greer (Syracuse Nationals)

 

Összesített eredmények (táblázatok)

Adatok forrásai: basketball-reference

A bejegyzés trackback címe:

https://hack-a-gm.blog.hu/api/trackback/id/tr3716679162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása