Arra gondoltam, hogy egy közös bejegyzésben összeszedem azokat a gondolatokat, vadhajtásokat, amik 3 meccs alatt, után felmerültek bennem az egyes párharcokkal kapcsolatban. Senki se számítson mélyenszántó gondolatokra vagy mélyelemzésekre, csak egyszerű gondolatfoszlányokra, amiket lejegyeztem olyankor, amikor eszembe jutott valami az egyes párosítások kapcsán, és ezeket próbáltam összefüggő szöveggé alakítani.

Disclaimer: ha érdekesebb, velősebb meglátásokat szeretnétek olvasni (akár tőlem is), akkor kövessétek a Kezdő 5-ön a Playoff-percek sorozatot. Lent linkelgetem, hogy melyik nap melyik meccsről oszthattam meg a gondolataimat ebben a rovatban.

Toronto Raptors – Brooklyn Nets 3–0

Előzetesen arra számítottam ettől a párharctól, hogy a Nets legfeljebb egyszer meglepheti a Raptorst, de a söprést is reálisnak láttam. A két meccs közül a másodikat láttam, ahol végig az volt az érzésem, hogy az lehet az az egy meccs, amit a Brooklyn elcsenhet. Végül ez nem jött össze, köszönhetően a Toronto felkeményedő védekezésének. A Nets dicsérete és egyben a Raptors kritikája, hogy volt honnan felkeményednie, az első 3 negyedben hajszálrepedéseket láttam a kanadaiak hátsó alakzatában. Többször is azt éreztem, hogy a „dobozuk” túlságosan összeugrik a gyűrű irányába, mintha kicsit túlreagáltak volna egy-egy szituációt. Ez az összeugrás ugyanakkor abból is következhetet, hogy a Nets a labda nélküli mozgásokkal, üres befutásokkal többször is ziccert tudott kialakítani. Kicsit a káka és a csomó esete ez, viszont a másik oldalról nézve félelmetes belegondolni, hogy milyen lesz a Toronto védekezése, ha ezeket a javítható hibákat is kiküszöbölik.

A harmadik meccsen tarolt a Raptors, meglepődnék, ha nem húznák be a negyediket, főleg azok után, hogy a Netsnél már Joe Harris sincs.

Érdekes statisztika: Jarrett Allen 5 gólpasszt osztott ki a második meccsen. A rájátszás előtti utolsó 4 meccsén pedig 5 gólpasszt átlagolt a fiatal center.

Denver Nuggets – Utah Jazz 1–2

Előzetesen is arra számítottam, hogy ebben a párosításban nagyon nagy tényezőt jelenthetnek az edzők, és eddig valóban így tűnik. Az első, denveri győzelemmel végződő összecsapáson is lemeccselte már Quin Snyder a pályáról Mike Malonet, és nem fér hozzá semmi kétségem, hogy a második összecsapáson is ez volt a helyzet. Itt az első meccset láttam teljes egészében, ahol Donovan Mitchell élete meccsét játszotta és jutott el 57 pontig, köszönhetően annak, hogy agresszívan kereste a denveri magasakkal szemben az egy-egyezések lehetőségét. Erről a meccsről itt osztottam meg néhány gondolatot korábban.

Három meccs alapján az látszik, hogy Jokic passzait el tudja venni a Jazz, és körülötte a többi játékos dobásait is. Az első meccsen Jamal Murray őrült meg a hajrára, a másodikon pedig Michael Porter Jr. a garbage timeban töltötte meg igazán a pontzsákját. Ez ugyanakkor még fontos lehet, mert ebből a meccsből MPJ azért meríthet némi önbizalmat. Eddig sem tartottam elképzelhetetlennek a Nuggets kiesését (főleg azelőtt, hogy Conley eltávra ment), de ha így folytatják, akkor nagyon kell majd kapaszkodniuk, hogy ne boruljon az előzetes papírforma.

Közben volt szerencsém a harmadik meccshez is, ahol fejetlen csirkéknek tűntek a Denver játékosai, és egy ponton fel lehetett volna írni az eredményjelzőre, hogy a Nuggets 22–20-ra vezet Rudy Gobert ellen. A Jazznél persze másik is dobálták a kosarakat, gyakorlatilag félidőre eldőlt ez a meccs. Fred VanConley is visszatért, elsőre nagyon sült a keze, és egyre jobban hajlok arra, hogy már a Utah a párharc esélyese. (Itt még kicsit visszafogottabban osztottam meg néhány gondolatot erről a meccsről.) Alapjáraton mindkét csapatot szimpatikusnak tartom, de már nagyon várom, hogy Nikola Jokic egyszer végre nagyon durván elszabaduljon. Ha viszont Mike Malone nem tud változtatni valamit, akkor Jokic a fejére is állhat, akkor sem lesznek előrébb.

Boston Celtics – Philadelphia 76ers 3–0

Egyértelmű esélyesnek tartottam a Bostont, és eddig nem cáfol rám a Philly. Ebből a párharcból nekem eddig a második felvonás jutott, amiről itt osztottam meg pár gondolatot. Brett Brown szidásáért nekem sem kell a szomszédba menni, ugyanakkor a második meccs közben eszembe sem jutott, hogy a 76ers kispadján milyen edző ül, csak utána kezdtem el gondolkodni rajta, hogy mit csinálhatott volna másképp. A legnagyobb hibájának továbbra is azt tartom, hogy nincs igazi rendszere, stílusa a 76ersnek támadásban, hanem inkább tehetségből próbálnak meg eljutni addig, ameddig sikerül, á la Dwane Casey free flow támadórendszere a Toronto Raptorsnál. Ezzel sincs baj, a megfelelő konfigurációkkal nagyszerűen működhet, csak ezzel két probléma van:

• Jelen pillanatban több a kumulatív tehetség Bostonban
• Brett Brown nem találja a finomhangolás funkciót

Oké, nincs Ben Simmons, értem én a kifogást, és ez valamennyire jogos is, de azt már tavaly nyáron is lehetett tudni, hogy nem fog 48 perceket játszani a rájátszásban, és volt egy egész évük kitalálni, hogy mi lesz olyankor, amikor Simmons nincs pályán.

Csak hogy valami pozitívat is írjak: Josh Richardson nagyon tetszett a második meccsen, jó helyen éreztem nála a labdát. (Ironikus, hogy ezt emelem ki az előző bekezdés után.) A Bostonnál nehéz választani egyet a sok pozitívum közül, de ha muszáj, akkor Jayson Tatum az, aki megér egy külön szót. Benne az nyűgözött le eddig, hogy szinte egyáltalán nem érzem azt, hogy erőltetne egy-egy dobást, tudja és elhiszi, hogy akkor is lesz elég vállalása, ha 3-4 támadáson keresztül egyszer sem jön ki rá a játék. Kemba Walker ugyanez, amikor a 76ers kicsit rágörcsölt Tatum lassítására a második meccsen, egyből szállította egymás után a könnyű kosarakat.

A Celtics hozta a harmadik meccset is, annak ellenére is, hogy Jaylen Brown és Jayson Tatum együtt egy 12/35-öt gurított, és így előtérbe került, hogy miért is hozták ide Walkert. Innentől talán mindenkinek az lenne a legjobb, ha a következő alkalommal le is zárnák a párharcot. Brett Brown mehetne, amerre lát, a 76ers keretében pedig megint jöhet egy újrabrandelés.

Los Angeles Clippers – Dallas Mavericks 2–1

Őszinte leszek, bármennyire is nagyra tartom Luka Doncic játékát, valahol arra számítottam, hogy Kawhi Leonard szorításában a gyűrűre sem nagyon tud majd ránézni. (Magához képest persze.) Ez a feltételezés egyrészt részben alaptalan volt (az alapszakaszban 6 dobást vállalt Doncic Leonard őrzésében, amiből 3 kosár lett), másrészt téves is. Való igaz, hogy az első meccsen úgy szenvedett az eladott labdákkal, mint macska a jégen, de ez sem feltétlenül Kawhi érdeme volt. A pontszerzéssel és a szervezéssel sem akadt eddig különösebb gondja, 70 pontnál többet playoff újoncként egy bizonyos George Mikan hozott egyedül, még 1949-ben. Ehhez a mennyiséghez egy 70,2%-os True Shooting is társult az első két meccsen.

Itt az első meccshez volt szerencsém, aminek az elején lenyűgöző volt, hogy milyen nyomást helyezett a Clippers Doncicra, majd később én is kapartam az arcomat, hogy Porzingis miként jutott a kiállítás sorsára. Összességében az az érzésem, hogy a Dallas jövője szempontjából a lehető legjobban alakult ez az első meccs, mert Porzingis és Doncic is rengeteget tanulhatott belőle: előbbi arról, hogy hogyan szabad, illetve nem szabad reklamálni egy fújásnál, utóbbi pedig a még nagyobb nyomás kezeléséről. Továbbra is esélyesebbnek tartom a Clipperst a párharcban, de az nagyon meglepne, ha innentől zsinórban nyernének hármat. Bár egy már megvan ebből.

Mivel a reflektorfény legnagyobb része Doncicra irányul (nem érdemtelenül), ezért itt inkább Kawhi Leonard statisztikáit emelném ki, mert kicsit radar alatt mozog az ő teljesítménye. 33,3 pontot átlagol 63,1-es TS% mellett, kiharcol meccsenként 10 büntetőt, leszed 10,3 pattanót, kioszt 5,3 gólpasszt, szerez 2 labdát, és a negatív oldalra mindössze 2,7 eladott labda jut. Ebbe a fantasztikus statsorba egyedül a 23,5%-os triplázása rondít bele, de megkockáztatom, hogy így is ő eddig a rájátszás legjobb játékosa, és nem csak az iménti számsor miatt.

Indiana Pacers – Miami Heat 0–3

Legnagyobb sajnálatomra ebből a párharcból az első és a második meccs is kimaradt nekem, és amikor ezeket a sorokat írom, csak remélem, hogy a harmadikat el tudom majd csípni. Itt egyértelmű esélyesnek tartottam a Heatet, de arra számítottam, hogy a Pacers az elején elhozza az egyik meccset. Kiderült, hogy T. J. Warren mégis erről a bolygóról származik, bár a box score elvetemült böngészése, az összefoglalók nézése és olvasása alapján így is vele van a legkisebb gond náluk. Kisebb meglepetésre ez védekezésben is megállja a helyét, két meccs alatt 8/18-at (44,4%) dobtak ellene a Heat játékosai. Ez már nem igaz Malcolm Brogdon és Victor Oladipo esetében sem. Amikor az előbbi a legközelebbi védő, akkor 16/26-nál (61,5%) jár a Heat, míg utóbbi mellől 8/14-et (57,1%) dobott eddig a Miami. A túloldalon eközben Adebayo ellen eddig egyik forrás alapján 10/26 (38,5%), a másik alapján 10/27 (37%), míg Butler ellen 7/20 (35%).

Öröm és bódottá, sikerült elkapnom a harmadik meccset, bár lehet, hogy jobban járok, ha inkább alszom helyette. A 80 ledobott büntető valahogy nem tudta megemelni a pulzusomat, és töredelmesen bevallom, a negyedik negyedbe belealudtam. (Reggel azért pótoltam a végét, vagyok annyira mazochista.) A Pacersnél Brogdon nagyon jól játszott, és tulajdonképpen Oladipo, Warren és Turner is rendben volt. Támadásban talán kihozták magukból a maximumot, a gond védekezésben volt. A Heatnél mindig elő tudott lépni valaki, Dragic az első félidőben parádézott, Herro extra volt, Adebayo clutch, Butler pedig csinálta azt, amit szokott. Előzetesen meglepő lett volna, de most már nagyon a levegőben lóg egy söprés, főleg annak fényében, hogy az Indianával ellentétben a Miamiban vannak még tartalékok.

Érdekes statisztika: Brogdon ellen 11/19-et dobott a Heat a harmadik meccsen, viszont Myles Turnerrel szemben csak 4/17-et. A túloldalon Duncan Robinson hozott extrát hátul, 5/15-ös mezőnymutatót hoztak össze ellene az Indiana játékosai.

Houston Rockets – Oklahoma City Thunder 2–1

Egy fokkal kisebb sajnálatomra, mint a Heat–Pacersnél, de eddig ez a párharc is kimaradt teljes meccs formájában. Ennek tán a legfőbb oka, hogy a többi párosítás egyszerűen érdekesebb számomra, ugyanakkor egészen biztosan máshogy állnék ehhez, ha megvalósulhatott volna Westbrook visszatérése Oklahomába. Pont az ő hiánya miatt nem is tudtam, hogy mit kellene várnom ezeketől a meccsektől, és sajnos vagy nem sajnos, de eddig minden úgy történt, ahogyan a Rockets eltervezte. Az első meccset a triplákkal nyerték meg, a másodikat a védekezésükkel. Két meccs után 39-24-re állnak a felek a bedobott triplák számában, miközben a Rockets picivel jobban is dobja őket.

Érdekes statisztika: Luguentz Dort ellen 1/7-et dobott James Harden a második meccsen.

A harmadik összecsapást elhozta a Thunder, és nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk ennek a miértjét. A csapat 4 pontszerzője egyszerre volt jó, együtt 98 pontot bombáztak be. Többet nem is okoskodnék erről a párharcról, de a terveim szerint a következő Playoff naplóig legalább egy meccsbe belenézek.

Milwaukee Bucks – Orlando Magic 2–1

Az első meccshez volt innen szerencsém, és nagyon kellemes meglepetést jelentett számomra a Magic játéka. Végig az az érzésem volt, hogy a Bucks saját főztjét akarják megetetni ellenfelükkel (ezt itt szebben is sikerült megfogalmazni), a Bucks meg is ette, és láthatóan nem ízlett nekik. A Magic köszönte szépen, és élt az ellenfél által felkínált triplalehetőségekkel, ugyanakkor megtalálták az egyensúlyt is, hogy mikor menjenek közelebb. Annyira megtetszett nekik a Bucksnak ezen – amúgy megszokott – védekezése, hogy valami hasonlót próbáltak meg ők is csinálni, a triplák védését nem erőltették annyira, inkább Antetokounmpo betöréseit igyekeztek elvenni. Hogy újat is mondjak, még mindig hiszek Markelle Fultz játékában, kellemes meglepetés volt az első meccsen nyújtott teljesítménye, még akkor is, ha a különbséget inkább a csapat másik irányítója, DJ Augustin jelentette. 

Továbbra is úgy gondolom, hogy a Milwaukee az egyértelmű esélyes itt, ugyanakkor már nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ismét meglepi őket az Orlando. A második meccsen – ahogyan az várható volt – nagyon odatették magukat Giannisék.

A harmadik meccset ismét sikerült elkapnom, ahol a végeredmény ellenére a Bucks megsemmisítette ellenfelét. Csak Antetokounmpo és Middleton érte el náluk a 30 percet, és hogy egy kis kritikát is megfogalmazzak velük szemben, ez könnyedén lehetett volna 25 is, ha nem szórakozzák el a tetemes előnyük részét és korábban lezárják a meccset. Ez valahol a Magic dicsérete is, 34 pontos hátrányban sem adták fel, 7:22-vel a vége előtt visszajöttek 12-re. Vucevic kezd elfogyni, amiben Lopeznek is elég nagy szerepe van, Fournier pedig nem is volt (bár vannak olyan helyzetek, amikor ennek a kijelentésnek inkább örül az ember).  

Los Angeles Lakers – Portland Trail Blazers 2–1

Ez az egyetlen olyan párosítás, ahonnan mindhárom meccset láttam, úgyhogy talán kicsivel több a rálátásom erre a párharcra, mint az előző hétre volt.

Az első meccsen nagyon sokáig nem hittem el, hogy a Portland beérhet a célba, mert az alapszakasz során a Lakers rengeteg olyan mecset játszott, amin sokáig hátul voltak, majd a negyedik negyedben összeállt a védekezés és James vezérletével fordítottak. Terry Stotts viszont rögtön a meccs elején húzott egy váratlant, betette a kezdőbe Wenyen Gabrielt, akivel kifejezetten jól nézett ki a Portland védekezése. Ennél már csak az volt érdekesebb, hogy elég hamar előkerült Jusuf Nurkic és Hassan Whiteside egyidejű játszatása, és a Lakers ezzel sem tudott olyan sok mindent kezdeni. Betömörültek a gyűrű alá, az aranysárga-lilák pedig köszönték szépen és az óceánba sem tudtak betalálni távolról. Akkor viszont gyengének éreztem Portlandet, amikor Anthony és Whiteside szerepelt a két magas poszton.

A második meccsből nem vonnék le túl sok következtetést, a Lakers jól játszott, a Portland enervált volt. A Lakers oldaláról különösen tetszett, hogy milyen agresszívan támadták a gyűrűt, illetve szedték a támadópattanókat (ahogyan ezt itt is kifejthettem). A Blazersnél sem működött annyira jól a két center egyszerre. Az első meccsen 11 percet voltak együtt a pályán, és ezalatt 13 ponttal volt jobb a Portland. A második összecsapáson már 14 percen át próbálkozott velük Stotts, viszont ezalatt 12 ponttal szereztek kevesebbet, mint ellenfelük.

Harmadik nekifutásra Stotts húzott egy merészet, kitette az asztalra a kitennivalót és egyszerre kezdette a két centerét. A meccs elején ezzel meg is tudták zavarni a Lakerst, Anthony Davis például a világát sem találta, de ebből sem sikerült túl nagy előnyt kovácsolniuk. Így is csak 15 percet volt fent együtt Nurkic és Whiteside, ezalatt pedig 2 ponttal kikapott a Blazers. Annak ellenére, hogy ez alapján nem jött be ez a húzás, nagyon szimpatikus, hogy próbálkozott valamivel kibillenteni az ellenfelet. (Figyelsz, Mike Malone?)

A Lakers védekezése ismét jól működött (Davis és Caruso ellen 8/31 volt például a Blazers), emiatt és James extrájának köszönhetően nem kerültek a meccs elején nagyon nehéz helyzetbe. Amikor Davis is magához tért, egyértelműen jobbak voltak. Különösen tetszett, ahogyan Frank Vogel rotált ezen a meccsen, és ahogy odafigyelt a játékosai perceire. Szerintem az nagyon rendben van, ha Anthony Davis 40 percet játszik egy fontos meccsen, az pedig üdvözítő, hogy LeBron James csak 34:29-et. Azt pedig nagyon éltem, hogy a negyedik negyed közepén is le merte ültetni két percre Jamest.

Kép forrása: NBC Sports