Az elmúlt hetekben, hónapokban egyre gyakrabban emlegetik Tom Thibodeau nevét a New York Knicks edzői pozíciójával kapcsolatban. Miután kirúgták a Minnesotától, már-már elkönyveltük, hogy az egykoron védekezési szisztémáiról híres edzőt többet már nem látjuk NBA-s csapat kispadján. De vajon tényleg ez volt a fő profilja? Valóban miatta védekeztek jól a csapatai?
Tom Thibodeau – továbbiakban csak Thibs, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Giannis Antetokounmpo nevét is könnyebben írom le, mint az övét – akkor szerzett magának hírnevet, amikor Doc Rivers legfőbb segítőjeként bajnoki címhez vezette a Boston Celtics csapatát. Neki tulajdonították a Celtics kiváló védekezésének az összerakását, noha bizonyosan nem hátráltatta ebben az az apróság, hogy Kevin Garnett köré kellett azt megszerveznie. Garnettet megválasztották a szezon védőjének, Thibs pedig végleg megkapta magának a „védekezésben jó edző” címkét.
Thibs mindössze 23 évesen, 1981-ben kezdte edzői pályafutását. Az első 8 évét az NCAA-ben töltötte, amiből egy szezont vezetőedzőként húzott le. 1989-ben került az NBA körforgásába, amikor a ligához frissen csatlakozó Minnesota Timberwolvesnál lett segédedző. Két év után a Seattle Supersonicshoz távozott, ahol a játékosmegfigyelői csapat tagja lett. Csak egy évig maradt, majd 2-2 szezont eltöltött a San Antonio Spurs és a Philadelphia 76ers edzői stábjában is. 1996-ban az addigi legmeghatározóbb lépése következett, Jeff Van Gundy segédedzője lett a New York Knicksnél. Itt töltötte el pályafutása során a legtöbb időt, 8 évet.
2004-ben a Houston Rocketshez igazolt, mivel ott az a Van Gundy lett az új edző, aki szeretett volna ismét együtt dolgozni vele. 2005 nyarán elutazott Kínába is, hogy az otthonában időző Yao Mingnek segítsen a játéka fejlesztésében. A csupasz box score számok alapján ez sikerült, ugyanis 18,3 pontos átlaga 22,3-re emelkedett, míg az előző évi 8,4 lepattanó helyett 10,2-et szedett le az új idényben. Ezt a javulást sokan Thibsnek tulajdonították, bár a képet némileg árnyalja, hogy Yao percátlaga is 3,6-del nőtt. (Per36 1,9 ponttal és 0,9 lepattanóval átlagolt többet Yao a 2005/2006-os szezonban.) Amikor kitelt Van Gundy ideje Houstonban, Thibsnek is távoznia kellett. Ekkor került Bostonba, és innentől már nagyjából ismerjük a történetét.
2010-ben megkapta az első főedzői megbízatását a Chicago Bullstól, ahol rögtön az NBA egyik leginkább elismert trénere lett. Amikor aláírt, csak annyiban lehetett biztos a keretét illetően, hogy tagja lesz a fiatal Derrick Rose, Joakim Noah és Taj Gibson, illetve rosszabb esetben lesz egy szintén tehetséges és bizonyítottan hasznos Luol Dengje is. A Bulls nagyon nagy terveket szőtt ezen a nyáron, szerették volna hazacsábítani a szülővárosába Dwyane Wade-et, továbbá Deng elcserélésével arra is lett volna helyük, hogy leigazolják LeBron Jamest vagy Chris Bosht is. Ezekből a tervekből nem lett semmi, és végül a kétszeres All-Star Carlos Boozer leigazolásával vígasztalódhattak.
Boozer érdemei elismerése mellett sem képviselte soha azt a szintet, amit az előbbi úriemberek megütöttek. 2010-ben az még nem jelentett feltétlenül problémát, hogy négyesként nem tudott triplázni, viszont a védekezésbeli hiányosságaival kellett valamit kezdenie Thibsnek. A válasz Taj Gibson lett, aki a negyedik negyedekben rendre előtérbe került. Ez már az első szezonok alatt is igaz volt, majd a 2013/2014-es idény alatt ki is csúcsosodott: Boozer mindössze 29 alkalommal lépett pályára az utolsó negyedekben, és ezek során is csak 4,6 percet töltött parketten. Gibson viszont a Bulls összes negyedik negyedét a pályán élhette meg, átlag 10,2 perc lehetőséget kapva.
Thibs csapataira mindvégig jellemző volt, hogy az aktuális erőcsatárai nem tripláznak. Boozer a 4 itteni szezonja alatt egy 0/5-öt hajított kintről, míg Gibson az 5 chicagói közös évük alatt 1/19-et. Ehhez képest kész felüdülés volt, amikor megérkezett Pau Gasol, aki a 2014/2015-ös szezon során nemhogy pótolni tudta a távozó Boozert, de még 12/26 triplát is bevert. (Apró bibi, hogy ezt nem 3 mecccsen hozta, hanem a teljes idény alatt.) Gasol érkezése ugyanakkor egy újabb problémát szült, ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy a 2010-es évek közepén ő már nem védekezhet négyesként az NBA-ben. A problémát azzal próbálta orvosolni a Bulls, hogy inkább szerencsétlen Joakim Noah szaladgálhatott a periméteren, akinek a gyűrű alatti védekezésére épült a korábbi években a csapat játéka hátul.
Ezen a ponton még fennállhat az ártatlanság vélelme, hogy hozott alapanyagból kellett dolgoznia az edzőnek, ugyanakkor a Minnesota alkalmazottjaként már olyan hatásköre volt, ami a játékoskeret alakítására is kiterjedt. Itt már volt ugyan egy olyan négyese, aki tudott triplázni (Nemanja Bjelica), de sok mindent elárul, hogy az első adandó alkalommal megszerezte Taj Gibsont erre a posztra. Messze pályafutása legtöbb játékidejét kapta az érkezése utáni szezonban, átlag 33,2 percet töltött pályán. A védekezése miatt ez indokoltnak tűnik, ugyanakkor a szezon során bevert 7/35 triplája még mindig nem annak a mennyiségnek és hatékonyságnak tűnt, amit a kor követelményei az erőcsatárok felé támasztanak. Abba pedig már ne is menjünk bele, hogy a pozíció nélküli kosárlabda irányába ment már ekkor is az NBA, Gibson pedig echte négyes, a „hagyományos” értelmezés szerint.
Ez a Minnesotánál eltöltött időszak elgondolkodtatott: tényleg jó védekezésben ez az edző? Az egyik sokak által elfogadott vélemény, hogy tényleg jó, csak nem a mai ligához. A másik vélemény, hogy valójában sosem volt ebben kiemelkedő, viszont olyan játékosai voltak Bostonban és Chicagoban is, akik köré könnyebben fel lehetett húzni egy jó rendszert, míg Minnesotában más volt a helyzet. És ugyanez fennállhat a támadások terén is: az első két Bullsos évében minden Rose játéka köré szerveződött, míg őt Boozer és Deng támogatta meg valamennyire. A harmadik és negyedik szezonja során – 10 meccstől eltekintve – nem számíthatott Rose játékára, és így elveszítette a legfőbb fogaskerekét a támadójáték. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy a 2011/2012-es szezon során is kihagyott 27 meccset Rose.) Innentől kezdve improvizálnia kellett, és ebből jöttek ki a pocsék offensive ratingek, nomeg Noah negyedik helye az MVP-szavazáson.
Az utolsó Bullsos szezonjában Thibs visszakapta az irányítóját, ráadásul érkezett Gasol is, ezzel pedig ismét feljavult a csapat támadójátéka. Minnesotába úgy ment, hogy annak a csapatnak a kerete szinte teljesen alkalmatlan volt a védekezésre (egy Rubio nem csinál nyarat). Támadásban viszont Wiggins, Towns és sérüléséig LaVine is termelte a pontokat, miközben Rubio is jól teljesített. Butler érkezésével még egy szintet léptek, a liga egyik legjobb támadógépezetévé váltak, védekezésben viszont nem léptek előrébb. Mezőnyposztokra olyan játékosok érkeztek még 2017 nyarán, mint Jamal Crawford és Jeff Teague, akik – Butlerhez hasonlóan – be tudják ugyan dobni a távoliakat, de nem ez a fő profiljuk, ahogyan a már kereten lévő Andrew Wigginsnek sem volt az. És az az egészben a legdöbbenetesebb, hogy Butler miatt mégis működött a T'wolves játéka és rájátszásba jutottak. Ezt követően jött a Butler-drámával megspékelt 2018/2019-es idény, aminek a közepén Thibs is lapátra került.
Eddig a pontig nagyon sok név elhangzott már, de Townst és Bjelicát leszámítva mindannyiukban közös, hogy nem elit triplázók. (Egy-egy kiemelkedő szezonja volt többeknek is, de nem sharp shooterek.) Nem is meglepő, hogy Thibs mindenkori csapatai nagyon kevés triplát vállalnak, viszont a 7,5 szezonjából az egyikben így is elit szinten céloztak a játékosai, míg másfélben szintén elfogadható hatékonysággal estek csapatainak a triplái. Közel sem fest ideális képet ez arról, hogy mennyire illeszkedne az ő edzői felfogása a mai ligába, és csak ideig-óráig lehet azzal védeni, hogy a keretei nem voltak erre alkalmasak. A Bulls esetében élhet ez az érv, de a Minny keretének a kialakításában benne volt a keze. (Ezt már mondtam egyszer, de ide ismét passzol ez a gondolat.)
Hogyha a triplázást félre is teszem, még mindig ott van az a fránya pace. Megválaszolhatatlan kérdés, hogy mi lett volna, ha Derrick Rose köré gyorsabb játékot épít, de az irányítóból nagyon valószínű, hogy egyénileg még többet ki lehetett volna hozni. Lehet, hogy ez a védekezésből többet vitt volna el, úgyhogy a chicagói évek esetében ezt még el lehet fogadni. Viszont az már végképp adta volna magát, hogy a Rubio–LaVine–Wiggins–Towns négyes köré egy futós, gyors játékot rakjon össze. Érthetetlen, hogy ezzel a maggal hogyan jött össze a 23. legjobb pace. A következő évben sem játszatott gyorsabb kosárlabdát, és emiatt az is szinte érthetetlen, hogy mégis miként lett ebből liganegyedik offensive rating. Az utolsó – csonka – szezonjában pedig az addigi leggyorsabb kosárlabdáját játszatta, de nagyobb eredménye nem lett neki.
Abban nem vagyok biztos, hogy Thibs tudna a mai NBA-ben jól védekező csapatot építeni, mert eddig a teljes főedzői pályafutása során régi típusú négyeseket használt, ahogyan előtte Bostonban is, míg a mai ligában már-már a megadással ér fel, ha valaki ezt teszi. Azt viszont még nem láttuk huzamosabb ideig, hogy mi van akkor, ha egy modern wing játszik nála „négyest”. A nagy kérdés, hogy ha lehetőséget kapna mondjuk a New York Knickstől (vagy bármelyik másik csapattól), akkor ragaszkodna-e ahhoz, hogy úgy próbáljon meg összrakni egy védekezést, ahogy az eddigi pályafutása során tette, vagy hajlandó lenne valamilyen modernebb felfogást kipróbálni? Ha maradunk a Knicks kereténél, akkor az ember nem tudja nem látni, hogy Taj Gibson jelenleg az ő játékosuk...
Az előző mondat egy ideális végszó is lehetett volna, de azt a témát a végére akartam hagyni, amit a leggyakrabban Thibs ellen felhoznak a bírálói: csapágyasra hajtja a játékosait. Derrick Rose esetét ismerjük, de általában már csak arra emlékszünk, hogy egy agyonnyert meccs utolsó perceiben sérült meg. Való igaz, hogy már csak 70 másodperc volt hátra az összecsapásból, és az is igaz, hogy a Bulls 12 ponttal ment. Viszont az is a teljes képhez tartozik, hogy az azt megelőző 3 perc során 8 pontot hozott a Philly a hátrányából, és próbáltak felzárkózni. Ezzel önmagában még lehetne is takarózni, hogy miért volt pályán a legfontosabb játékosa, de ha képet nézünk, akkor nézzünk egy nagyobbat: Rose úgy játszott több mint 37 percet ezen a meccsen, hogy a Bulls ezt megelőző 22 összecsapásából mindössze 5 alkalommal volt játékra alkalmas állapotban. Nem is az a nagyobb probléma, hogy abban a játékhelyzetben pályán volt, hanem az, hogy addig a pontig ilyen sokat játszott.
Másik klasszikus példa Thibs földbeállítására, hogy az első 3 chicagói éve során Luol Deng átlagolta a legtöbb percet a ligában. 211 meccs alatt 39,1 percet töltött pályán átlagosan. Rajta kívül még 14 játékos átlagolt 36 perc felett ebben az időszakban, köztük Derrick Rose is. Az ezt követő két szezon összesített percátlagait nézve Jimmy Butler vitte a prímet, 132 meccsen keresztül 38,7 percet átlagolt. Rajta kívül még 7 játékos átlagolt 36 perc felett, és egy egész percet vert a második Carmelo Anthonyra. Hogy a két wing túlhajtása között zökkenőmentes legyen a váltás, a 2012/2013-as és a 2013/2014-es szezonban Joakim Noah is extra terhelést kapott, de ezt a két szezont együtt nézve is „csak” 35,9 percet átlagolt a 146 meccsén, amivel csak a 18. volt az NBA mezőnyében.
Az első minnesotai évében hágott a tetőfokára a kosarasainak a túlterhelése. Towns, Wiggins és LaVine egyaránt az első 6 között zárt a legnagyobb percátlaggal rendelkezők rangsorában. Mindannyian elérték a 37 perces átlagot, bár LaVine rövidített szezont írt le, ugyanis súlyosan megsérült. (Nem nehéz látni az összefüggést, hogy ebben az egyik faktor a túlterheltség lehetett.) A következő szezonban LaVine helyett Butler játszott ismét a kezei alatt, és némi változást lehetett megfigyelni a játékosai percátlagán. Noha mindhárom meghatározó játékosa az első 15 között zárt a játékidejével, de Butler például „csak” 36,7-et átlagolt, kevesebbet, mint amennyit az előző 4 szezonjában bármikor. Wiggins 36,3-es és főleg Towns 35,6-es pércátlagai pedig közelítették az elfogadható szintet.
A 2018/2019-es szezon során 40 meccs adatott meg neki, de itt folytatódni látszott a megkezdett út. Butler azon a 10 meccsén, amin még ott játszott, 36,1 percet átlagolt. Még mindig sok, de már nem vérlázító kategória. A helyette érkező Covington 22 meccs alatt 34,7 percet átlagolt. Wiggins 33,9-et, Towns 33,8-et játszott nála. Úgy tűnt, hogy Thibs is alkalmazkodni kezdett ahhoz a trendhez, hogy a játékosok kevesebb időt töltenek pályán. Hogy ehhez a végső lökést az adta-e meg neki esetleg, hogy meglátta, milyen állapotba került az ő korábbi terhelésének köszönhetően a frissen leigazolt Luol Deng, vagy tényleg megértette, hogy ez a helyes út, az nehezen eldönthető, de a lényegen ez nem változtat: ha ismét lehetőséget kap a ligában, akkor amiatt talán már nem aggódnék annyira, hogy megint csapágyasra fog hajtani egy-két játékost.
*Thibs félszezonjából a statisztikák mindig csak arra az időszakra vonatkoznak, amíg ő volt a Minny edzője.
Kiemelt kép forrása: SB Nation
Adatok forrásai: stats.nba.com, basketball-reference
