Az NBA egyre jobban abba az irányba halad, hogy mindenki csinál mindent. Mindenki rádobja a triplát, mindenki passzol, mindenki elváltja az embereket védekezésben. A centerek egyre alacsonyabbak, az irányítók egyre magasabbak, a posztok kezdenek elmosódni. Ma már természetes, ha a centerben is sokat játszó Draymond Green, vagy az egyesként használt Luka Doncic tripla-duplát ér el, miközben mindkettőjüket prototipikus dobóhátvéd/bedobó magassággal (6'6–6'7) áldotta meg a sors. Az már csak hab a tortán, hogy hivatalosan is a szlovént listázza magasabbnak az NBA hivatalos oldala. Ha a szerepek és a feladatok közti határ ennyire elmosódik, akkor eltűnhetnek a lepattanózásban domináns játékosok?
Poéngyilkos leszek: jelenleg úgy tűnik, hogy nem fognak eltűnni a 10–12 lepattanót átlagoló játékosok a ligából. A magasak szerepe jelentősen átalakult az elmúlt években, de egy feladatuk megmaradt: nekik kell arról gondoskodni, hogy a csapatuk begyűjtsék a lepattanókat. Ez a körmönfont megfogalmazás azért szükséges, mert egyre gyakoribb, hogy az ellenfél kizárásából áll ez a feladat, míg a lecsorgót valamelyik csapattársnak kell megszerezni. (Lásd még: Westbrook, Doncic.) Eközben Andre Drummond és Clint Capela azon versenyez egymással, hogy melyikük tud több olyan meccset lehozni, amin legalább 20 lepattanóba belekapaszkodnak.
Az elmúlt 10 évben óriási növekedés figyelhető meg a játék sebességében. A nagyobb sebesség több dobáshoz vezet, a több dobás pedig több lepattanót is eredményez. 10 év alatt több mint 4 lepattanóval nőtt a meccsenkénti átlag, de ennél is drasztikusabb az a változás, ami a 2017/2018-as és a 2018/2019-es idény között figyelhető meg: egy év alatt 1,7-es a növekedés. Nem csak a játék sebessége emelkedik, de a ráemelt triplák száma is, ami szintén generálja a több lepattanót.
Megfigyelhető, hogy az elmúlt két évben a hárompontos kísérletek száma hasonlóan nagy mértékben növekedett, mint a lecsorgók száma. A 10 éves intervallumban viszont már nem ez történt, hiszen nincs most közel kétszer annyi lecsorgó, mint a 2010/2011-es idényben. A lepattanók hirtelen emelkedése talán azt is előrevetítheti, hogy a liga elérte/megközelítette az ideális esetben hatékonyan ráemelhető triplák határát. A korábbi években azért növekedett kis mértékben a lepattanózás, mert a csapatok a nem hatékony dobásokat adták fel a több pont reményében. Talán a rossz hármasok és a jó kettesek között kezd felborulni az egyensúly. Az is lehet, hogy ennek csak marginális a jelentősége, és a felgyorsult játék általánosságban a fő tényező.
A játék sebessége hiába növekedett, a támadólepattanók száma csökkent. A mélypontot a 2017/2018-as szezon hozta el, amikor 10 esett be ez a mutató. Külön a támadó oldalon szerzett lepattanókat az 1973 óta jegyzik, s azóta mindig 10 felett volt a ligaátlag. Az egyébként szemmel is jól látható, hogy a csapatok kevésbé tartják fontosnak ezt a statisztikai mutatót az elmúlt években, de azért jelzésértékű, hogy a mélypont óta elindult felfelé ez a szám.
Nem igényel nagy tudományosságot kikövetkeztetni: ha több a lepattanó, de kevesebb ebből a támadó, akkor a csapatok a saját palánkjuk alatt több lecsorgóba kapaszkodnak bele. Ez az irányvonal összefüggésben lehet a posztok elmosódásával, a játékosok közötti magasságkülönbség csökkenésével, és ez ahhoz vezethetne, hogy eltűnnek az igazán domináns, sok lepattanót megkaparintó játékosok. Bármennyire is idealisztikusan hangzik, ez még nem történt meg.
A legalább 10 lepattanót átlagoló játékosok száma – kisebb hullámvölgyeket leszámítva – növekszik. 10 évvel ezelőtt mindössze 6 játékos volt képes 10 lepattanó felett átlagolni. Ehhez mérten óriási változás, hogy az előző szezonban már 13 ilyen játékos volt, ráadásul 8 olyan volt köztük, aki a 12 lepattanós átlagot is elérte. (Egyikük a 14-et is túlszárnyalta.) Idén ez a növekedési tendencia folytatódni látszik, és erre még rátehet egy lapáttal az is, hogy John Collins és Deandre Ayton a visszatérésük után szintén a 10+ lepattanós csoportba fognak igyekezni.
Jól látható, hogy a meccsenként átlagosan megszerezhető lepattanók száma, illetve a meccsenként 10 leszedett lepattanó felett átlagoló játékosok számának növekedése egybevág. Az is megfigyelhető ugyanakkor, hogy az előző és a jelenlegi idény adatai azt sejtetik, hogy még így is kevesebb az ilyen játékos, mint amennyire szükség lenne ennyi lepattanó mellett, de az is lehet, hogy ez már az egyenlőbb feladatmegosztás következménye. 
A domináns lepattanózó játékosok még így is a liga elenyésző hányadát teszik ki. A szerepek kiegyenlítődését remekül szemlélteti, hogy a 2010/2011-es idényben 67 játékos átlagolt legalább 5 pattanót, míg a most futó szezonban 95 játékos is elmondhatja ezt magáról. Ez azt mutatja, hogy a szerepek valamennyire elmosódnak a lepattanózás területén is, egyre nagyobb elvárás az, hogy a mezőnyemberek is jól szedjék a lecsorgókat. Ez összecseng azzal, hogy egyre több a tripla-dupla az NBA-ben. Ettől függetlenül továbbra is szükség van azokra a játékosokra, akik elit szinten képesek lepattanózni, nem véletlenül vannak ők egyre többen.
10 évvel ezelőtt mindössze 5 játékos volt képes megszerezni az elérhető lepattanóknak legalább a 18%-át. Ez a százalékszám ideális alsó határnak tűnik, mert az 5 játékosból álló minta azt sugallja, hogy ez tényleg az elit, ráadásul azzal is egybevág, hogy ebben a szezonban 6 játékos átlagolt 10 lepattanó felett. A teljes időszak alatt 3 nagyobb ugrás (és 1 nagyobb visszaesés) figyelhető meg. 10 év alatt odáig jutott az NBA, hogy majdnem megháromszorozódott ezen játékosoknak a száma. Ez is azt mutatja, hogy szükség van az olyan játékosokra, akik elit szintet képviselnek a játék ezen szegmensében. A növekedés másik oka az lehet, hogy általában már nincs a pályán egyszerre egy klasszikus erőcsatár és egy center, akik osztozni tudnak ezen a feladaton.
Ha egyre több a jól lepattanózó játékos, de egyre kevesebb a támadópattanó, akkor a maradék támadót a jól pattanózók szedik le, vagy ezen a területen is megoszlik a felelősség? Igen és nem. Az adatok azt mutatják, hogy csökken azon játékosok száma, akik meccsenként 3 támadólepattanó felett átlagolnak, de ezeknek a begyűjtése nem annyira fontos, mint a saját palánk alatti lecsorgók. Egyre több csapat dönt úgy, hogy nem próbálja meg közvetlenül visszaszerezni a labdát egy elrontott dobás után, hanem inkább a visszarendeződésre koncentrál. A meccsenkénti összes támadólepattanós statisztikával egybevág, hogy ebben a mutatóban is a 2017/2018-as idény volt a mélypont, azóta viszont kezd visszaállni a korábban megszokott egyensúly. Egy említést a specialisták is érdemelnek, akik 10 alatt átlagolnak, de 3 felett a támadó oldalon.
A szemléltetés jegyében: amíg a 10 lepattanó felett átlagoló játékosok száma növekszik, addig a 3 támadólepattanó felett átlagolók száma csökkenő tendenciát mutat. A két csoport között természetesen van átfedés, de érdekes módon az évtized első felében még a jól támadólepattanózó játékosok voltak többségben. Ez is összefüggésben lehet azzal, hogy a legtöbb csapat négyesben periméter-játékost használ.
Összességében elmondható, hogy az elmúlt 10 év nagy változásokat hozott a lepattanózási tendeciákban is. Sok játékos szerepe átalakult emiatt, néhányan a ligából is kikoptak, míg mások ezeknek a változásoknak köszönhetik az egyéni- és/vagy csapatsikereiket. A számok azt mutatják, hogy egyaránt szükséges egy jó lepattanózó és a kollektív lepattanózás is, ugyanakkor a támadólepattanózás szerepe egyre kisebb.
Kép forrása: ClutchPoints
Adatok forrásai: stats.nba.com, basketball-reference
