Rengeteg játékos pályafutását befolyásolta jelentősen egy vagy több sérülés. Bill Walton dominálta a ligát, mielőtt a sérülések tönkretették őt. Brandon Roy jó úton volt ahhoz, hogy az NBA egyik legnagyobb sztárja legyen, amikor a rákényszerúlt a visszavonulásra. Steph Curry ugyanakkor a pályafutása elején elszenvedett bokasérüléseinek is köszönheti, hogy azzá a játékossá vált, aki. És akkor ott van Eric Gordon, aki szintén sztárpotenciált villantott az első éveiben, de ezt már rég elfeledtük. Ennek az írásnak ő a főszereplője.
Mi lett volna, ha...?
A sportban, és úgy általában az életben így kezdődnek a legértelmetlenebb és egyben legizgalmasabb kérdések. Értelmetlen, mert a múlton nem lehet változtatni, le kell vonni a megfelelő következtetéseket, oszt' menni kell tovább. Izgalmas, mert...mert...mert... nem is tudom, hogy miért izgalmas, de ez nem is számít. Az NBA-nek is megvannak a saját ilyen kérdései, mint például „Mi lett volna, ha a Chicago Bulls a '98-as szezon után is együtt marad?” vagy „Mi lett volna, ha a Golden State Warriors 2016-ban megvédi a bajnoki címét?”, és ez csak két példa. Nagyon sok ilyen kérdés áll kapcsolatban egy-egy játékos sérüléseivel, például „Mi lett volna, ha Bill Walton szervezete 10-12 éven át bírja az NBA sorozatterhelését?”. (Lehet, hogy ez a kérdés izgalmasabb is, mint amivel foglalkozni kívánok, mert már látom a lelki szemeim előtt, ahogy ez az egy faktor akár teljesen más mederbe tereli a '80-as évek Lakers–Celtics rivalizálását.)
Brandon Roy és Derrick Rose két klasszikus példa arra az elmúlt 10 évből, hogy a sérülések milyen mederbe terelhetik egy játékos pályafutását. X év múlva ha valamelyikük szóba kerül, szinte egyből a sérülésekre fog terelődni a szó. Dwyane Wade esetében ez valószínűleg kevésbé lesz jellemző, mert annyira sok mindent ért el így is a pályán, mint nagyon kevesen, ugyanakkor nála is ott lebeghet a kérdés, hogy mi lett volna, ha egyetemistaként máshogy kezelteti a térdsérülését. És megintcsak más a narratíva Steph Curry esetében, aki a krónikusnak tűnő bokasérülései miatt változtatott a játékán, majd ezt követően lett MVP. Bizarr belegondolni, de a „Mi lett volna, ha Curry nem bajlódik folyton a bókáival?” kérdésre lehet, hogy az a válasz, hogy talán sosem lesz többszörös bajnok és MVP.
És mi van azokkal a játékosokkal, akikben megvan a potenciál arra, hogy hasonló szintű sztár legyen belőlük, mint az imént említett úriemberek valamelyike, de még azelőtt elvágják ezt az utat a sérülések, hogy legalább arra a szintre eljutott volna, hogy X év múlva ha róla beszélünk, akkor ne csak az jöjjön elő, hogy ő NBA-s mércével egy erős középszer volt, hanem az is, hogy „Ha nincsenek a sérülések, akkor ilyen és ilyen jó játékos lett volna...”? Hát ez az, itt van az ásó elkutyulva, ahogy a mondás nem tartja, mert nincs velük semmi. Igazából csak egy példát tudnék erre az esetre mondani, mert erre az egyre emlékszem. (Ezt be lehet tudni a szelektív memóriámnak is...) Ez az egy példa a Houston Rockets hatodik embere, Eric Gordon. Gordon azzal ugyan beírta magát az NBA históriáskönyvébe, hogy egyszer elnyerte a Legjobb Hatodik Embernek járó díjat, de egyrészt ezen díj győztesei közül csak a kivételes esetekre emlékszik a többség, másrészt pedig ettől sokkal nagyobb potenciál volt benne, amikor megérkezett a ligába.
Gordont 2008-ban a 7. helyen választotta ki az LA Clippers, miután az Indiana egyetemen 20,9 pontot átlagolt egyetlen szezonjában. Az idény végén beválasztották a Big Ten Konferencia álomötösébe, amire főleg az idény első kétharmadában nyújtott teljesítményével szolgált rá. Az első 22 meccsén 21,3 pontot átlagolt, de ami ennél is jelentősebb, hogy bedobott meccsenként 2,7 triplát (6,6 kísérletből) 41,1%-os pontossággal. Az utolsó 10 meccsén 20 pontot átlagolt, ugyanakkor – egy csuklósérülésnek is köszönhetően – a 6,2 elvállalt triplájából átlag 1 esett be neki, vagyis 16,1%-kal tüzelt. Messzemenő következtetéseket persze nem kell(ett) ebből levonni, én is csak érdekességként vettem ezt elő.
A Clippersben rögtön megkapta a lehetőséget, csak Baron Davis és Zach Randolph vett el előle időszakosan labdát. 16,1 pontos, 2,8 gólpasszos átlagokkal általában be lehet kerülni a legjobb újoncötösbe, pláne olyankor, ha az illető közel 39%-kal triplázik. Gordon pechjére Russell Westbrook és Derrick Rose is ebben a szezonban kezdte meg az NBA-s pályafutását. A biztató egyéni kezdés nem akadályozta meg a csapatát abban, hogy a szezon után 1/1-en kihúzza Blake Griffint. A Clippers szurkolói optimistán várhatták, hogy a Gordon–Griffin duó soha nem látott magasságokba repítse a franchise-t. És csak vártak. És vártak. És vártak.
Egyrészt arra vártak, hogy Blake Griffin egy év késéssel megkezdje a profi pályafutását. Arra is vártak, hogy Gordon a második szezonja után tovább fejlődjön, ugyanis a nagyszerű első idénye után megrekedni látszott. Per36 nem javultak a számai, sőt, a TS%-e 59,3-ről 57,1-re esett. Ekkor még a nagy képet nézve nem tűnt jelentős problémának, hogy sérülések miatt 20 meccset kihagyott, de ez is egy faktor lehetett. Végül arra is vártak a Clippers szurkolói, hogy Baron Davis helyett egy olyan irányító kerüljön hozzájuk, aki korban jobban passzol a két fiataljukhoz. A 2010-es draftról érkezett Eric Bledsoe, mellékesen pedig úgy tűnt, hogy egy komplett csikócsapatot össze tudnak rakni. Ugyanerről a játékosbörzéről érkezett Al-Farouq Aminu is, akibe szintén könnyen lehetett többet látni, mint amilyen ívet eddig leírt a pályafutása, míg DeAndre Jordan a Gordon-féle draft nagy húzása volt 2/35-ön.
A Bledsoe–Gordon–Aminu–Griffin–Jordan kvintett 34 meccsen került együtt pályára, összesen 234 percre. Az elképesztően kicsi minta miatt nehéz bármiféle komplex következtetéseket levonni, hogy mire lett volna képes ez a mag, ha együtt marad és több időt tölthetnek így pályán, de két dolog ilyen kevés idő alatt is megmutatkozott:
- Jól néztek ki együtt
- Gordont leszámítva túlságosan fakezű a társaság
Ahhoz semmi kétség nem férhetett, hogy a Clippers Griffin köré építi a jövő csapatát, és erre csak ráerősített azzal, hogy a fiatal erőcsatár az első szezonjában minden várakozásnak meg tudott felelni, vagy talán még felül is múlta azokat. Griffin újoncként 22,5 pontot, 12,1 lepattanót és 3,8 gólpasszt átlagolt. Legalább 22–12–3-at előtte mindössze Elgin Baylor és Kareem Abdul-Jabbar átlagolt újoncként. No és hogy jön vissza a képbe Gordon? Ha összehasonlítunk néhány releváns statot a két játékostól, akkor úgy tűnik, hogy a Clippersnél egyenrangúan kezelték kettejüket. Legalábbis azon az 56 meccsen biztosan, amikor Gordon bevethető volt, és Griffinhez hasonlóan All-Star potenciált villantott.
Kevésbé egyértelmű a gólpasszátlag alapján, de Gordon ebben a szezonban megvillantotta, hogy játékszervezésre is alkalmas. A 4,4-es átlag még nem kiemelkedő egy labdás hátvédtől, de az előző évi 3-hoz képest egyértelmű fejlődés volt, és ennél is biztatóbb volt a szemteszt. (Ha nem csal a memóriám, márpedig lassan egy évtizede volt ez.) Rövidebb periódusokban irányítót is játszott. Az emlékeim lehet, hogy mégis csalnak, mert a Basketball-Reference szerint az összes játékpercének mindössze 4%-ában volt ő a deklarált egyes. Ez barátok közt sem több 85 percnél, de nem is ez a lényeg, Bledsoe mellett játszva is sokat volt a kezében a laszti.
A 2011/2012-es szezon előtt egy olyan lehetőség adódott a Clippers előtt, amit még egy Isiah Thomas-szintű GM sem szalasztott volna el: esélyük nyílt a 25 éves Chris Paul megszerzésére.(A hogyanba fölösleges belemenni, nem számít.) A mesterterv szerint ő lett volna a tökéletes irányító a fiatal duó mellé, korban és stílusban is nagyszerűen egészíthette volna ki őket. (Mondjuk nem sok olyan duó jut eszembe, akik mellé ne lett tökéletes irányító CP3...) A Hornets persze akarta Gordont, a Clippers pedig bolond lett volna, ha emiatt marad le arról az irányítóról, akit már akkor is sokan a legjobbnak tartottak a posztján.
Mielőtt Chris Paul Los Angelesbe került, a Clippers vezetősége egy jövőbeli „Big 3”-t látott maga előtt, ami CP3 és Blake Griffin mellett Eric Gordonból állt volna. A New Orleans Hornets ugyanakkor csak úgy volt hajlandó elcserélni a liga (egyik) legnagyobb irányítóreménységét, ha ellenértékként megkapják Gordont is, sőt, egyenesen köré épül a Clippers ajánlata. Az ESPN egyik cikke egyenesen arról szólt, hogy a Hornets csak akkor hajlandó elcserélni Pault, ha ellenértékként hozzájuthat Steph Curryhez vagy Eric Gordonhoz. A Warriors-szálat most elengedném, ugyanakkor sokatmondó, hogy egy ponton hasonló értéken kezelték a két játékost.
Közel 9 szezon telt el azóta, hogy Gordon elkerült Los Angelesből. Azóta nemhogy azt a potenciált nem tudta beteljesíteni, amit a Clipperses pályafutása során bele lehetett látni, de még azt a szintet sem tudta ismét elérni, amit a 2010/2011-es idényben. Az első Hornetses szezonjában mutathatta volna meg, hogy ő tényleges első opció lehet az NBA-ben, mert már nem volt mellette se Baron Davis, se Blake Griffin. Ez lehetett volna az a szezon, amikor szintet lép és eléri a sztárstátuszt. Ez volt az a szezon, amikor sérülések miatt 9 meccsen tudott pályára lépni. A következő nyáron jött Anthony Davis a draftról, és érthető okokból ő került a középpontba. Mellesleg az sem ártott volna Gordonnak, ha nem csak 42 alkalommal tudott volna pályára lépni a második Hornetses idényben.
Amíg nem játszott, többen is megelőzták a csapat hierarchiájában, így Ryan Anderson, Jrue Holiday és Tyreke Evans is. Utóbbi kettő ráadásul úgy volt igazán hatékony, ha a kezében volt a labda, és elég nyilvánvaló volt, hogy Gordon csak úgy lehetne sztár a ligában, ha eleget van nála a játékszer. Pechjére, vagy valahol szerencséjére, kiderült róla, hogy akkor is veszélyes tud lenni, ha nem kell babusgatnia a labdát, hanem csak tüzelnie. Gordon egy fegyvert tökéletesre fejlesztett New Orleansban: a triplázást. Átlag 4,9 kísérletből 39%-kal tüzelt 5 éven keresztül. Sztár nem lett belőle, de annak a műfajnak a specialistája vált belőle, amire mostanság elképesztően magas a kereslet.
Ezt látta meg benne a Houston Rockets is, akik a James Harden köré felhúzott Naprendszer egyik tökéletes bolygójának képzelték el. Miután megszerezték, a kispadra „száműzték”, de továbbra is kezdő szintű perceket kapott, és amikor Harden épp szusszant, villanthatott valamit a régiből. Első ottani évében rögtön elnyerte a Legjobb Hatodik Embernek járó díjat. Houstonban Mike D'Antoni hatására a mennyiség került nála is az előtérbe, mióta hozzájuk került, 8,8 elemelt triplát átlagol 35,8%-kal. Azt lehet mondani, hogy egész szépen megmentette a pályafutását a sok sérülés után/ellenére. Továbbra is hagy ki meccseket sérülések miatt, de már senki sem várja, hogy sztár legyen belőle. Most már az a feladata, hogy hasznos kiegészítő legyen, és ezt egész jól csinálja az első Rocketses szezonját követően is.
Valamiért késztetést érzek arra, hogy példákat hozzak, milyen pályafutása lehetett volna szerintem. Az ilyen összehasonlításoknak ugyan nincs túl sok értelme, de csak arra tudok gondolni, hogy Gordon 10, 15 vagy 20 év múlva a középszerűség homályába fog veszni, mert nem lesz miért emlékezni rá. Valamiért azt érzem, hogy például Brandon Roy sokkal jobban fent fog maradni a felszínen, hiába tették tönkre az ő legszebb és legjobb éveit is a sérülések. Roy hasonló számokat hozott pályafutása elején (lásd az első összehasonlítástnál), mint Gordon a Clippersben, ugyanakkor a Portland egykori kettese 3 All-Star kiválasztásig jutott. Teszem hozzá gyorsan, teljesen jogosan, mert a játékra gyakorolt hatása sokkal nagyobb volt, mint Gordoné fiatalon (lásd a második összehasonlítástnál), és ő sem érte el a potenciálja csúcsát.
A másik játékos, akihez tudnám hasonlítani, hogy milyen szintű, vagy inkább milyen stílusú kosaras lehetett volna, ha a sérülések elkerülik, kicsit ironikus módon James Harden. No nem az a szörnyeteg, akit D'Antoni hozott létre az elmúlt években, hanem az az OKC utáni, D'Antoni előtti Harden, aki 4 éven keresztül 27 pontot és 6,6 gólpasszt átlagolt, miközben bedobott 2,5 triplát 36,7%-kal. És mindezt nagyrészt 56 olyan meccs miatt gondolom, amit a 2010/2011-es idényben játszott, és amiknek a jelentős részét nem is láttam. Nem tudom, hogy 20 év múlva kell-e emlékezni arra, hogy Gordonban milyen potenciál volt, de hajlok arra, hogy a válasz nem erre a kérdésre. Azt viszont tudom, hogy 9 évvel ezelőtt hittem abban, hogy sztár lehet belőle. Nem lett. A többi már történelem.
Eric Gordon pályafutása során 287 meccset hagyott ki eddig. Ebből 143 a fejlődése szempontjából kritikus 2. és 5. szezon között jött össze. Ebben a 4 évben összesen 169 alkalommal tudott pályára lépni, vagyis majdnem minden második meccséről hiányzott.
Adatok forrásai: stats.nba.com, basketball-reference
Kép forrása: USA Today Sports
