„Nem szeretem, de elismerem mindazt, amit a pályán csinál.” Jó pár játékosról el tudom mondani ezt a mondatot, többek között LeBron Jamesről is, ugyanakkor van valaki, akivel kapcsolatban nehezemre esik még ezt a megjegyzést is elmondani, és ez a játékos az NBA történetének (holtversenyben) legtöbb tripla-dupláját jegyző kosarasa, Russell Westbrook. Arról viszont mindenképpen érdemes beszélni, hogy mit is művel ő a pályán.
Az elmúlt évek során elképesztő ütemben alakult át a játék képe, és ennek az egyik leglátványosabb eleme, hogy eltűntek a középtávoli dobások. Egy-egy játékos vagy csapat igyekszik szembe menni ezzel a trenddel, vagy éppen nem tudomást venni erről, és néhányan ebből képesek előnyt is kovácsolni. A középtávoli dobások egyik utolsó mohikánja DeMar DeRozan volt, de úgy tűnik, hogy ő is belátta, hogy nem ez a jövő, miközben csapata, a San Antonio Spurs így is vezeti a ligát középtávoli kísérletek számában, illetve ezeknek a hatékonyságában is. A serpenyő másik oldalában pedig ott van az a Utah Jazz, akik Quin Snyder érkezése óta hasonló elveket követnek, mint amiket a Morey-D'Antoni-Harden trió fémjelezte Houston Rockets példának állított fel, és idén csapatként kevesebb középtávolit vállalnak meccsenként, mint amennyit Russell Westbrook egyedül.
Felettébb izgalmasan alakul eddig James Harden 2020/2021-es idénye, és nemcsak azért, mert sikerült kierőszakolnia azt, hogy a Houston Rockets elcserélje őt a Brooklyn Netshez. Harden változtatott a játékstílusán is, és az eddig ismert gátlástalan pontgép helyett sokkal inkább játékszervezőként üzemel. Ez az éles váltás nem mindennapos az NBA világában sem, úgyhogy érdemes kicsit mögé tekinteni.
Várhatóan Luka Doncic és Trae Young teljes pályafutását végig fogja kísérni az a narratíva, hogy a 2018-as drafton egymásra cserélték el őket, és szüntelenül jönnek majd az összevetések, hogy a Dallas Mavericks vagy az Atlanta Hawks járt-e jobban, illetve melyikük a jobb játékos. Az alábbiakban pontosan egy ilyen összehasonlítást olvashattok, ugyanakkor ez csak egy eszköz jelen esetben, mivel nem róluk, pontosabban nemcsak róluk szeretnék elmélkedni, hanem a játékszervezésről, illetve annak a mérhetőségéről.
Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 14., 1959/1960-as idénye végén a játékosok szavazatai alapján Wilt Chamberlain érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.
Nominatív determinizmusnak hívják azt az elméletet, ami szerint egy személy neve szerepet játszhat az illető sorsa alakulásában. Közel sem újkeletű dologról van szó, a latin Nomen est omen kifejezés is azt hivatott kifejezni, hogy a név előjelzi az ember sorsát, vagy legalábbis beszédes azt illetően. Általános tévhit, hogy a Nomen est omen jelentése annyit tesz, hogy a név kötelez, mivel erre egy másik kifejezést használ a latin: Noblesse oblige. Ez azt hivatott kifejezni, hogy a nemesi cím (név) kötelezettségekkel, elvárásokkal is jár. És ez hogy jön ide? Marcus Smart esetében határozottan megvalósul a nominatív determinizmus, nála okosabb, intelligensebb védőt nem sokat lehet találni az NBA-ben.
Az NBA történetének legmeghatározóbb centerei közül kettő szinte teljesen uralta a '60-as éveket. Wilt Chamberlain főleg az elképesztő statisztikáival emelkedett ki, míg Bill Russell a fantasztikus védekezésével. Russell és a Boston Celtics nagyon sok borsot tört Chamberlain és a liga többi részének az orra alá ebben az időszakban, de azért Wilt is odapörkölt néha Billnek. Párosuk tökéletesen példázza, hogy miért olyan nehéz összehasonlítani két játékost, és miért olyan nehéz eldönteni, hogy két játékos közül ki is a jobb, jelentsen ez bármit. Az alábbiakban nem is erre vállalkozom, hanem csak arra keresem a választ, hogy mennyire nehezítették meg egymás életét a pályán.
James Jones alig két éve lett a Phoenix Suns ideiglenes általános igazgatója, miután 2018. október 8-án Ryan McDonough lapátra került. Noha Jones ekkor nem egyedül kapta meg a felelősséget, hanem Trevor Bukstein párjaként, mégis mindenki számára egyértelmű volt, hogy az egykori triplaspecialistáé az utolsó szó. 2019. április 11-én aztán megkapta a teljes bizalmat is, és lekerült a pozíciója elől az „ideiglenes” jelző. Rövid idő is elég volt neki, hogy sokaknak markáns véleménye alakuljon ki róla, mivel minimum megkérdőjelezhető döntések sorát hozta, amik mellett néha talán túlságosan is eltörpültek azok a húzások, amik bejöttek. 2020 augustusában előbb a csapat, majd novemberben a GM is villantott egy nagyot, úgyhogy fel kell tenni a kérdést: most akkor James Jones jó GM vagy sem?
Az NBA játékosainak egyik legfőbb fokmérője, hogy ki milyen egyéni díjakat zsebelt be pályafutása során. Ezek közül kiemelkedik a legértékesebbnek járó MVP-díj, amit az 1955/1956-os idény óta osztanak ki. Ekkoriban még a játékosok választották ki maguk közül, hogy szerintük ki volt a legértékesebb. Az NBA 13., 1958/1959-es idénye végén a játékosok szavazatai alapján Bob Pettit érdemelte ki ezt az elismerést. Több évtizednyi távolságból nehéz megítélni, hogy mennyire született jó döntés, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy utólag ismét kiosszuk a díjat, akár az eredeti győztesnek, akár valaki másnak, aki jobban megérdemelte volna.
10 év telt el a Los Angeles Lakers legutóbbi bajnoki címe óta. Az aranysárga-lilák szurkolóinak kisebb örökkévalóságnak tűnhetett ez az időszak, főleg annak fényében, hogy ez magába foglalt egy 6 éves olyan periódust is, amikor rájátszásba sem jutott a Lakers. Utóbbi a csapat történetében példátlan, ugyanakkor NBA-s mércével mérve már nem is olyan hosszú ez a 6 év, ahogyan az a 10 év sem számít annyira soknak, ami eltelt két bajnoki cím között.
