Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Elmentél. Itt hagytál minket. Nem találom a szavakat. Csak azt az egyet mondja meg valaki, hogy miért? Miért most? Miért ilyen korán? Az emlékek szakadatlanul jönnek elő. Nincs ez így rendjén. Most arról kellene beszélnünk, hogy egy másik játékos lehagyott téged a pontlistán, és te örültél ennek. Örültél, hiszen ő is annak a csapatnak a sikereiért harcol, amelyikért te is küzdöttél 20 éven keresztül. De nem, ez most nem számít. Nem számít semmilyen statisztika, csak az, hogy már nem vagy velünk.
Amikor elkezdtem követni az NBA-t, akkor egyetlen dolgot tudtam csak: Kobe Bryant a legjobb játékos. Korábban, ha láttam a tévében egy meccset, meg sem emelkedett a pulzusom, gondolkodás nélkül nyúltam a távirányító után, hogy csatornát váltsak. Amikor téged láttalak játszani, az valami más volt, valami különleges. Annak a világnak a részese akartam lenni, amiben te voltál a legnagyobb csillag. Miattad kezdtem el követni az NBA-t. Miattad szerettem meg az NBA-t. Miattad érdekel az NBA. Amikor visszavonultál, tudtam, hogy minden más lesz. Azóta egyetlen játékosért sem tudok úgy rajongani, mint ahogy érted tettem. Azt mondják, hogy az első szerelem a legemlékezetesebb. Én miattad lettem szerelmes az NBA-be. Én abba a ligába szerettem bele, aminek te voltál a legnagyobb alakja.
Csodálattal néztem minden egyes fade away dobásodat, ahogyan 3 védővel a nyakadban is a gyűrűbe tudtad juttatni a labdát. Akkor úgy tűnt, hogy minden dobásod jó, noha azóta már tudom, hogy ez nem volt így. Nekem mégis ez volt az érzésem. Rajongtam érted, bálványoztalak. Miattad keltem fel a hajnalok hajnalán, miattad kuporodtam mindig tévé előtt. A mai napig gyakran eszembe jut a 2010-es döntő 7. meccse. Aznap nagyon nem ment neked a dobás. Én mégis csak azt láttam, hogy te mindenkinél jobban akarod a győzelmet, akármilyen falon keresztül tudnál menni ezért. Minden lepattanóért úgy küzdöttél, mintha azon múlna a bajnoki cím sorsa. Talán tényleg ezen múlt. Te voltál a legnagyobb küzdő, akit valaha láttam. Voltál...el sem hiszem, hogy ezt múlt időben kell most leírnom.
Számomra mindig olyan voltál, mint egy kedves ismerős. Ezt az érzést erősítette, hogy a posztered is ott lógott a szobám falán. Összesen 3 poszter volt nálam kiragasztva: két focicsapaté és a tied. Minden nap erőt merítettem abból az elhivatottságból és elszántságból, ami belőled sugárzott. A munkamorálod példás volt. Megmutattad, hogy ha valaki elég sokat dolgozik az álmai eléréséért, akkor a határ a csillagos ég. Ezzel megfogtál engem. Ha te nem lettél volna, akkor nem tudom, hogy mit csinálnék most. Az biztos, hogy egészen más életem lenne. Nem ismerném a világ egyik legcsodálatosabb sportligáját. Azt a ligát, aminek köszönhetően nagyon sok kedves embert megismertem. Azt az NBA-t, ami arra sarkallt 3 évvel ezelőtt, hogy elkezdjek írni.
És most hogyan tovább? Az élet megy tovább, de nem lesz ugyanaz. Tudom, hogy ez közhelyes, de így van. Ez most a gyász ideje. Egy nem várt, és egyben mellbeszúró gyász ideje. Ilyenkor jövök rá, hogy a nap végén az NBA is csak egy sportliga. Ez sokak számára örömöt, bánatot, szenvedést okoz, de az élet ezen túlmutat. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember magába néz, s félretesz minden kicsinyes konfliktust. Most nem számítanak a statisztikák. Nem számít, hogy hány pontot szereztél a ligában, hány bajnoki címet nyertél, és hányat nyerhettél volna még, ha máshogy alakulnak a dolgok. Az sem számít, hogy melyik csapatban játszottál, bár megsúgom neked, így megkésve, hogy miattad választottam kedvenc csapatot.
Lehetett téged nem szeretni. Könnyű volt téged szidni, könnyű volt téged utálni. Sokan azt mondták, hogy csak Jordant másolod, s sosem érhetsz a nyomába. De téged nem érdekelt, hogy ki mit mond, te csak mentél előre és küzdöttél. Az sem érdekelt, ha épp el volt törve valamelyik ujjad, csak hozzáragasztottad egy másikhoz, majd úgy folytattad, mintha semmi bajod sem volna. Aztán – ahogy akkor gondoltuk – utolért téged a végzet: az achilleszed felmondta a szolgálatot. De te felépültél. Alig épültél fel, ismét súlyosan megsérültél. Te ebből is vissza tudtál jönni, majd úgy búcsúztál el a ligától, ahogy csak te tudtál. Az utolsó meccseden a legszebb napjaidat idézted. Így utólag azt kívánom, hogy bárcsak soha nem tértél volna vissza a sérülésedből, bárcsak soha ne lett volna az a 60 pontos búcsúmeccs, csak lennél még mindig velünk. Kobe Bryant, nyugodj békében!
